Énekek

 2010.08.05. 15:05

Második hete voltunk úton, és második napja nem találkoztunk senkivel. Elég egyhangúan teltek az órák, miközben a Rudell River felé haladtunk. Itt sincs más, csak kiszáradt bozótosok és vörös por, annyiban változatos a táj, hogy enyhe dűnék követik egymást, itt-ott sziklás kitüremkedésekkel. Ezek arra jók, hogy navigálhatok alvás helyett. Rengeteg kő is van, gondolom egy letűnt hegyvidék maradványai. Nagy vöröst láttunk tegnap párat, de ezek félénk állatok, nem jönnek a közelünkbe, viszont egy dingó egész éjszaka körülöttünk ólálkodott, ő sem sűrűn láthatott eddig embert, mert rendkívül bátran kószált.  Az úttalan utakon erre a tájra teljesen igaz, viszont mivel egy-egy házat láttunk elvétve, nem igazán van értelme, úgyis befújná a szél pár hét alatt homokkal. Ami a legnagyobb kincs errefelé, az az ivóvíz és az üzemanyag, ha valaki elakad valamiért, akár egy hét is lehet, mire segítséget kap, ezért mi is, mint bármelyik más túrázó, fel voltunk szerelkezve különböző kommunikációs eszközökkel. Tulajdonképpen egynek volt értelme, a satellitnek. Ennek köszönhetően találtunk egy nagyobb vízgyűjtőt, ami egy mélyebb sziklakatlanba végződött. Ezt itatónak használták, nem volt élővilága sem, így krokodil sem. A közelében alakított ki az első ideérő egy tábort, aminek a kordinátáit elküldte a  többieknek így a legrövidebb úton csatlakozhattak. Jól esett végre a tömérdek mennyiségű víz, két hete csak tábori zuhany, itt mindenki lazíthatott egy kicsit. Ami furcsa volt, hogy a levegő hőmérsékletéhez képest a tó vize kimondottan dermesztő volt, aminek az éjszakai alacsony hőmérséklet az oka. Nappal nem ritka a 30 fok sem, ami ebben a száraz porban árnyék nélkül sokkal többnek tűnik, viszont az éjszakai 15 fok nem igazán kedvez a sátorozásnak. Az utóbbi időben folyamatosan tolódtak kifelé a nappalok, sokszor megyünk éjszaka, vagy indulunk hajnalban. Ide is éjszaka kettő felé értünk, ami arra volt elég, hogy gyorsan tábort verjünk, némi meleg étel elfogyasztása után senkivel, semmivel nem foglalkoztam, mentem úszni egyet. Sosem voltam még ennyi ideig távol víztől, kábé olyan, mint cukor nélkül inni a kávét, még a hideg sem érdekelt. Attól függetlenül, hogy élőlénynek nyomát sem látni, találkoztunk már tenyérnyi pókoktól kezdve skorpióig mindennel, soha nem nyúltam volna hozzájuk, de mostanra már simán kikerülöm őket. Jan nem sokkal később követett, azt hittem csak hiányzok neki, ehelyett jól lecseszett (szó szerint), hogy miért tűnök el éjszaka egyedül, de nem tudtam rá haragudni, inkább kimentem a partra, és belöktem a vízbe, hátha magához tér. Elsőre ugyan hidegnek tűnt a víz, de miután megszokja az ember, teljesen jó, és az úszás soha még ennyire jól nem esett. Jannal messzire elúsztunk, szinte csak a tábor fényeinek a pislákolását láttuk. Elképesztő csend és sötétség vett minket körül, szinte harapni lehetett, én speciel féltem, de Jan azonnal megnyugtatott, hogy nincs itt semmi, aminek több lába lenne kettőnél. Kösz. Tehát van egy halom kígyó. Erre elnevette magát, amiből levontam, hogy igazam lehet. Kértem, hogy menjünk vissza, ruhát kell szárítgatni, aludni, álmos vagyok, és még ennék is, mire megjegyezte, hogy a felesége is vagyok, vannak kötelezettségei irányomba. Tudta, hogy ezt nem fogom visszautasítani, hiszen amióta elindultunk, a ritka alkalmak közé tartozik, hogy kettesben lehetünk. Ennyire gyengéd és szerelmes még sosem volt, mint most, visszagondolva rá... inkább nem, mert a térdem is remeg tőle. A távolból hallottam valamit, ami az éjszaka hangjaiba nem illett bele az eddig tapasztaltak alapján, füleltünk, és megint. Egy távoli hegy felől jött ez a ritmusosan változó kántálás-szerű kiáltás, és én abban a pillanatban tudtam, hogy ez nem állathang, hanem valószínűleg az őslakosok egy csoporjának a jele valakiknek. Igazából nem lehetett eldönteni, hogy merről jött, mert olyan volt, mintha körbevenne minket. Egész éjszaka nem aludtam, és folyamatosan hallottam őket, miattuk vagyok itt főleg, álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen hamar találkozhatom velük.

Tényleg ilyen

 2010.08.04. 15:47

Jannal még az este folyamán egy hosszabb beszélgetést ütöttünk nyélbe, válaszolt az összes (főleg a társasággal és a vele kapcsolatos) kérdéseimre. Nagyjából annyi, hogy együtt dolgoztak, és errefelé is.

Este még közösen vacsoráztunk és itt volt alkalmam feltérképezni az utitársainkat, és abban biztos voltam, hogy egy összeszokott csapat, és biztonságban érezhetem magam bármilyen körülmények között. Ausztrália egy nagy nemzeti park, sokféle emberrel, sokféle állattal, sokféle nézettel. Arra azért felhívták a figyelmem, hogy nem attól kell tartani, ami látszik, hanem attól, ami nem, és egyedül senki nem megy sehova. Egy igazi kalandnak nézünk elébe. Nyolc dzsippel karavánba indultunk, de a megbeszélés szerint mindenkinek volt autópárja is, valamint a tervek szerint idővel szétválunk, ugyanis különböző célokkal érkeztünk. Engem például az őslakosok érdekelnek, számuk nagyon alacsony, ráadásul nomád életet is élnek valahol a sivatagban, mocsárban. Tűt a szalmakazalban, de fontos volt nekem, a hitviláguk, a varázslataik, a természetfeletti erejük. Már mindent elolvastam róluk, ami nyomtatott formában elérhető, voltak elképzeléseim, ebben az időszakban merre lehetnek, ezért idővel arra kanyarodunk.

Perth felé indultunk, ahogy mi mondanánk, toronyirányt, egyébként dél-nyugatra. Nem akarok itt útleírást adni, mert nem igazán tudom merre jártunk pontosan, a GPS szerint nem az úton mentünk. 360 km az első nap, nagyjából egyhuzamban. A trópusi éghajlatból áttértünk a sivatagiba, és ez rajtam kívül senkin sem látszódott meg. A többiek javára legyen írva, nem tették szóvá. Jan eleinte nem engedte, hogy vezessek, mert a balos közlekedést szokni kell, de az utolsó százat már teljes nyugalomba végigaludta mellettem, miután meggyőződött róla, hogy szembe itt senki sem fog jönni. Nem rallyzni jöttünk, teljesen átlagos tempóban haladtunk végig, így is sikerült elég vörös port nyelnünk. A Gregory területén éjszakáztunk sátorban, romantikusan, az autókat a tábor köré állítva, mint régen az ekhós szekereket. Itt bármi lehet, marhacsorda, kenguru, így messzire elkerülnek legalább. Jan teljesen megváltozott az elmúlt pár nap alatt, előjött belőle a kalandvágy, és a megfontoltságát megérzésre cserélte. Időnként megálltunk, és órákig kóvályogtunk a porba mindenféle kavicsok, nyomok után kutatva. Ruhán keresztül három nap alatt leégtem, viszont ez jó indok volt egy kis potyamasszázsra, amit rendszerint egy nagyobb követett. Eléggé szétszakadt a társaság, így végre kettesben tölthettünk egy estét, nem számítva persze a pár száz méterre lévő mocsárba dekkoló féltégla méretü békákat. Ez már nem sátorozós rész volt, kigyó és egyéb hüllők miatt, szerencsére az autót kevés átalakítás után lehetett kényelmes ágyként használni. Csak azt nem értem minek akkor a sátor, persze rossz mindent kipakolni, de ez van. Reggel aztán rájöttem, miért is jobb inkább a sátor, nyaktól lefelé mindenem zsibbadt, és bár nagyon szeretem Jant, de azért ennyire közel ébredni hozzá következmény nélkül elég veszélyes. Mindenesetre lesz időm megszokni.

Választóvonal 1.

 2010.08.03. 23:55

 Jan napok óta különösen izgatott, úgy teszek, mintha nem venném észre, de tudom, hogy tervez valamit. Hetekkel ezelőtt ugyan kifaggatott minden vágyamról, de csak egy volt, azt pedig ott nyomban teljesítette is. Munka után értem jött, ami meglepett, tekintve, hogy gyakorlatilag fél óra gyalog a ház, utána őrült tempóban felmentünk a hegyekbe, nem bírtam ezt a bolondériáját. Kitalált valamit, meg akar győzni? Megint? Minek? Megállt az egyik kilátóterasznál, kiszálltunk. Szedtem össze a gondolataimat, és a bátorságomat, hogy most jól beolvasok neki, mert kicsit émelyegtem. Szemmel láthatóan zavarban volt, tényleg meglepett. Leültem egy kőrakásra eléggé szédültem, ittam egy kis vizet, attól jobb lett, de szegénynek az arcát kellett volna látni, igazán megijedt. Ez megelégedéssel töltött el, büntetésnek is megtette.

Jó negyedóra csendes bámészkodás után nekem támaszkodott, próbált kedveskedni. Nem bátorítottam, de nem is álltam odébb. Egyszercsak megszólalt, hogy jó lenne ha férj és feleség lennénk, mert már nagyon szeretne elvinni egy nászútra. Valahogy nem a legjobb alapozása a lánykérésnek egy kiadós száguldozás. Kiolvastam Jan szeméből, hogy a válaszomat már a saját javára eldöntötte. Biztos elképedne, ha most nemmel válaszolnék, de inkább kifejtettem neki, hogy így is boldog vagyok. Igazából a nászút jobban érdekelt, mint maga az esküvő, meg is kérdeztem nyomban a terveiről, amikor előállt Ausztráliával. Két hónap. Jézusom! És ilyen hamar? Három napom volt férjhez menni, összecsomagolni, és elutazni. Vagyis minden hátralévő napra jutott valami. Mint kiderült, ezt az egészet közel egy éve szervezi, csak közben beteg lettem, és csúszott minden. Csak egy könnyes sóhajt tudtam elnyomni, mert belegondoltam az egészbe, hogy mi lett volna ha...és még mindig úgy gondolom, hogy valaki nagyon vigyáz rám valamiért.

 Öten voltunk összesen, meghitt és elegáns esküvő volt, olyan, amilyenre mindketten vágytunk. A nászéjszaka, hát. Az is különleges volt. Az első döbbenet akkor ért, amikor másnap a repülőtéren Jan egy ismerősének a feleségeként mutatott be, csak így név nélkül, később ugyan elnézést kért, de elmondása szerint annyira boldog ettől a tudattól, hogy világgá kürtölné. Persze ezt nem a birtoklási vágy első jeleként értelmeztem, csak itt látszik, mennyire különböző közegben nőttünk fel. Nem éreztem ettől sem szorosabbnak, sem biztosabbnak a kapcsolatunkat, hiszen anélkül is az volt, Jan viszont valaminek a kezdetét érezhette, hiszen ez nála orbitális változás. A korábbi házasságára egy tévedésként tekintett, aminek a végére nekem sikerült a pontot feltenni, sokat beszélgettünk erről akkor, és meggyőződésem volt, hogy többé nem próbálja meg. Aztán mégis. A hetedik évünket tapostuk közösen, ez szokott lenni ugye az okosok szerint a legszerencsétlenebb, nem mondanám. Megmaradtam, újra tanultam szeretni, és most éppen valahol Ázsia felett repülve marhára nem érdekelt a statisztika. Rómából dél körül indultunk, és várhatóan Darwinba és dél körül érkezünk, csak két nap múlva. Hong-Kongba kaptunk fél napot, hogy nézelődjünk, de igazából az embertömeg olyan mértékű volt, hogy kimentünk beleszippantani a a levegőbe, és visszahőköltünk. Ennyi embert utoljára II. János Pál temetésén láttam. ezt nem lehet leírni. A hosszú út alatt többször észrevettem, hogy figyel, szinte falt a tekintetével. Azt hiszem, most kezdett el igazán felengedni a betegségem óta, kezdi érezni, hogy innen már csak jobb lesz. Egyedül a rövidebb hajam emlékeztett arra, ami volt, de mivel előtte is mindig hordtam valami fejfedőt, ez nem jelenthetett problémát. A két napos utat két napig kellett kipihennünk, ezért nem érdemes ebbe az országba egy hétre jönni. Nagyjából egy egész napot csak a szálloda wellneszében töltöttem, ugyanis optikailag helyre kellett hozni magam. Jan fél nap alvás után nyakába vette a várost, és ment intézni a dolgait, bár nem tudom milyen dolga lehet itt, ahol tudomásom szerint életében nem járt. Nos ebben hatalmasat tévedtem, de ez már a múlt zenéje. A nászút fogalma nálunk elég tág, nem vagyunk az a tengerparton heverészős típus, ezt az egészet egy kalandtúrának terveztük. Ennek köszönhetően összejött egy olyan társaság, hogy azt hittem, valamelyik Indiana Jones filmbe csöppentem. Néhány terepjáró, a legtöbb helyet a benzineskannák és vizesballonok foglalták. Uhh! Itt leültem, és nem hittem el, hogy ez az egész igaz, és bevetjük magunkat a sivatagba, szinte egy csapásra teljesült minden álmom.

Kitérő

 2010.06.24. 00:06

Nehéz és hosszú volt az elmúlt pár hónap mindkettőnknek, vágytunk valamire, ami választóvonalként működne. A munkámhoz is szerettem volna mielőbb visszatérni, de Jan határozottan ellenezte. Megtudhatta mit éreztem éveken keresztül miatta, szegény nem győzött visszakozni, mert fogalma sem volt róla, hogy ez ennyire nyomasztó is tud lenni. Átbeszéltünk mindent, ami valaha is kétséget okozott. Annyira féltett, hogy már-már zavaró volt az állandó aggódása, viszont jólesett a törődése. Mindig is csodálattal néztem fel rá, hibátlan személyisége, lágy, de férfias vonások, és az irántam érzett rajongása remek alappal szolgált egy tökéletes élethez. Minden reggel, amikor felébredtem mellette, az első gondolatom az volt, hogy biztos álmodok, hiszen ez nem lehet valóság. Sokszor néztem alvás közben, ahogy ő mondta, lesem az álmát. Ő is szokta ezt csinálni velem, ennek hagyományai vannak. Imádtam az arcát, a szemeit különösen, tengerszíne miatt. Már az első mosolyától elaléltam, ha durcás, akkor is aranyos, mert mindig németül durcás. Vitatkozni is csak németül hajlandó, mert egyből közvetíteni tudja a gondolatait. Hasznos ez, mert igazán még nem vitatkoztunk, pont a nyelvi problémák miatt. Sosem volt szívemcsücske a német, ezért csak annyira beszélem, amennyi rámragadt, és hát elég nehéz úgy kiosztani valakit, hogy az percenként visszakérdez szavak jelentésére. Javamra legyen mondva Jan egy mondatot nem tud magyarul kiejteni, pedig próbáltam affelé terelni, olvastam neki verseket, később már csak nemzetközi gyerekmeséket, de semmi. Nem érdekli, viszont mindig magyarul hízelgek neki, és azt bezzeg érti. Érdekes az is, hogy itthon már annyira keverünk mindent, hogy amikor a múltkor itt voltak a barátnőmék, szinte egyszerre nevettünk a poénokon. Jó ez az összhang.

Jannak többféle arca volt, már a mozdulataiból tudtam, milyen a kedve. Társaságban mindig ugyanazt a félhivatalos ábrázatot vette fel, az érdeklődő, kedves és rendkívül szolgálatkész stílust. Öröm volt vele a beszélgetés bárkinek, mert bámulatos képessége volt bármilyen témát átfogóan tárgyalni. Jókat mulattam, amikor valaki egy tárgy barbárjának érezte magát, belefojtva ezzel a szót mindenkibe, és Jan a maga kis esetlen módján kivívta az elismerést egy elejtett megjegyzéssel, amiből nyilvánvalóvá vált a jártassága az aktuális témában. Elég széleskörű műveltséget szedett össze, de nem kimondottan erre hajtott. Ragadtak rá az információk, szeretett olvasni, főleg együtt velem, ami abszolút nem érdekelt egyikünket sem, az az opera, a vallás és politika. A történelmileg jelentősebb eseményekkel tisztában voltunk, ennyi.

Jannak a másik arca a munkahelyi volt, ezt akkor vette fel, ha onnan hívták telefonon például, vagy reggelente a tükör előtt, miközben a nyakkendőjét igazgatta. Muris volt, amióta leszerelt komoly energiákat fektetett a hivatalos megjelenésébe. Katonai tanácsadóként civilekkel találkozott, és hozzájuk teljesen máshogyan kellett viszonyulni. Szóval nyakkendő fel, arcra enyhe mosoly, de a tekintet komoly, szinte utasító. Én csak pókerarcnak hívtam, lényegében kiismerhetetlen volt. Ilyenkor inkább elkerültem, mert nagyon figyelt rá, hogy a magánéletét semmi szín alatt ne lehessen kiérezni. Csak egy példa, egyszer egy hajszálam volt a zakóján, és figyelemre méltó nyomozást folytatott le ezügyben.

Volt egy hétköznapi arca. Ezzel kelt, ezzel feküdt. Ha otthon volt egész nap ezt viselte. A szeme mindig mosolygott, néha hamiskásan, néha szelíden. Ezt az arcát szerettem a legjobban. A szája sarkában is mindig volt egy mosoly. Ez az arckifejezése egy olvasókönyvre hasonlított leginkább, tisztán láttam rajta a gondolatait, érzéseit, vágyait. Semmi színészkedés, semmi álca. Gyönyörű, nyitott és imádnivaló. Ezzel szorosan összefüggött a következő arca, ez csak nekem szólt, a vágytól égő és szerelmes. Képes volt olyan hamar váltani, hogy a gondolataimat sem tudtam befejezni. Összességében ezt az két arcát láttam a legtöbbet, ez utóbbit egyre gyakrabban. Hasonlítani ugyan nem tudnám senkihez, mert nekem eddig csak Jan volt, régebben ugyan eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lehet mással, de Jan még gondolati szinten lekezell. Rutinosan és észérvekkel elmagyarázta, mit nyerek és mit veszítek. Imádtam ezért a higgadtságáért, és hogy határozottan véghezviszi a terveit. Ismeri a naivságomat eléggé, ezért minden oldalról alaposan bevédett, persze erre megint csak azt léptem, hogy nemhiába vagyok nőből. Még neki, a tapasztalt rókának sem sikerült egy nőt a végletekig megismernie, ezért is hagyom, hogy védje csak a területét, ahogy gondolja.

Xibalba

 2010.06.23. 15:00

Találkoztam a halállal, ismét, de most már legalább tisztán látni az okot. Agytörzsi daganat. Nem tudtam mit szólni, mert szólni sem bírtam. Annyira nonszensz, hogy amikor minden sikerült, és csak életünk végéig kellett volna boldognak lenni, akkor jön ez. A sors azt osztotta nekünk, hogy valamelyikünk mindig halálközeli helyzetben legyen? Sokmindenre nem emlékszem ebből az időszakból. Ha ébren voltam, akkor Jan ült mellettem, ugyan mosolyt erőltetve magára, de a szeme mindent elárult. Egyik ébredésemnél anyukám ült mellettem, nem örültem neki, mert sok jót nem jelenthet, ha ő is itt van már. Nagyon távoli helyeken jártam, olyan emberekkel találkoztam, akikkel soha azelőtt. Valamit beszéltek, de nem értettem. Fény és sötétség váltakozik. Jan felé nyújtom a kezem, de csak kétségbeesetten kapálódzom. Ezeket az élményeket az ellenségemnek sem kívánom. Jan minden emlékemben szerepelt, és egyszer sem tudtam megérinteni, és ez olyan félelemmel töltött el, hogy feladtam a küzdelmet, nem akartam, hogy tudatosuljon bennem, hogy végleg elveszítettem. Megműtöttek, állítólag sikerrel, ha öt éven belül nem halok meg.

Megváltoztam. Olyannyira, hogy azt sem tudtam ki az a Jan.  Hazavitt, el sem mozdult mellőlem, de idegen volt számomra. Egész nap az emlékeinket mesélte, a szerelmünkről, a hajóról. a házról, a múltról mindenről. Sajnáltam, mert mindent megtett, mégis egy idő után képtelen voltam egy helyiségben lenni vele. Átköltöztem egy másik szobába, és magamra zártam az ajtót. Nem voltak emlékeim, csak amiket meséltek. Néha volt egy felvillanó kép, de nem tudtam értelmezni, mindenesetre jó jelnek gondoltam. Úgy éltünk egymás mellett hetekig, mint két zombi. Jan egyre kevésbé hitt a visszatérésemben, ettől napról-napra rosszabb kedvű lett. Elővettem a régi képeinket, nézegettem a könyveket, sokat sétáltam, de olyan voltam, mint egy üres lap. A kezembe volt egy toll, de nem tudtam mit írni.

Jan a konyhában főzött, leültem és figyeltem. A mozdulatai ismerősnek tűntek, de az elmúlt napokban sokat ücsörögtem itt, ennek tulajdonítottam. Becsuktam a szemem, muszáj valamire emlékeznem, mert beleőrülök. Éreztem, ahogy a könnycseppek végigfolynak az arcomon, és némán kiabáltam segítségért. Jan letérdelt elém, megsimogatta az arcom és óvatosan megcsókolt. Viszonoztam, húztam magamhoz, hogy még közelebb legyek hozzá. Éreztem, hogy ennél sokkal tovább is van. Ezt egyre többször és egyre szívesebben tettük, kicsit furcsa volt Jan visszafogottsága, de féltett. Minden nap egy kicsit továbbléptünk, hasonlítani talán ahhoz tudnám, hogy valaki tud úszni, de nem mer a víz alá menni, mert fél, hogy megfullad. Újabb hetekbe tellt, mire minden visszatért, Jan elérte, hogy megint belészeressek, így amikor kitisztult a kép, ledöbbentett a szerelmének az ereje. Megvoltak a régi és az új emlékek, egymás mellett, valami félelmetes ugyanazt kétszer átélni. Elemi erővel hatott rám, hogy Jan mennyi mindent tett a gyógyulásomért, soha nem tudnám meghálálni. Ettől a pillanattól kezdve karnyújtásnyinál nagyobb távolság nem volt kettőnk között, és gyökeres fordulatot vett az életünk. Nem a halálközeli élmények hatására, nem az újrafelfedezés ünneplésére. Egész egyszerűen ez a betegség korábban torzíthatta a személyiségem, mert sok olyan emléket is visszakaptam, amikre nem tudok magyarázatot adni. Dühkitörések, oktalan szomorúság, érzelmi ingadozások. Az biztos nem én voltam, akit soha senki és semmi nem ingatott meg. Visszatért az erőm, gyógyulttá ugyan évek múlva nyilváníthatnak az orvosok, de Jan ezt megtette az első veszekedés után. Utálom, amikor az ajtóban hagyja a papucsát én meg átesek rajta.

Noli

 2010.04.22. 23:05

Sokat hajóztunk errefelé, azt hiszem az édenkertet erről a helyről mintázhatták. A csipkézett partszakaszok, a buja növényzet és a tenger gazdagsága tette számunkra vonzóvá. Hónapokig tartott mire megtaláltuk azt a helyet, ami a későbbi életünk színterévé válhat. A déli népek vontatott, szinte kérődző természetéhez már hozzászoktam, de sosem gondoltam volna, hogy hetekig járok utána egyetlen aláírásnak. Mindenben megfelelő hely ez, nincsenek szomszédok, több hektár erdő véd minket a szárazföld felől, a parti út, Via Aurelia néven kilométereken át kacskaringózik településről településre. Nincs itt semmi, mégis ha társaságra vágynánk öt percnyi autóútra megtaláljuk. A tenger gyorsan mélyülő, sziklák és homokos fövenyek váltják egymást. Búvárkodásra ideális, bár néhány halat majd azért idővel el kell nevezni valaminek. Ott mászok le a partra, ahol akarok, egyedül a sziklák alatt kell óvatosnak lenni. Hihetetlen, hogy még a ház körül is mennyi mészkő van, vajon mi élhetett itt évmilliókkal ezelőtt? Ahogy látszik, az északi oldal elég kopár, de a hegy túloldala ugyanolyan zöld, mint előttünk. Ha egyszer lesz rá időm, utánanézek mi micsoda, mert bevallom, nekem csak fa, bokor, madár és bogár létezik, hogy épp egy ciprus előtt állok, nem jelent semmit.

A ház mindenben az elképzeléseinknek való, így nem kellett sokat hozzányúlni. Pár hónap alatt úgy berendezkedtünk, mintha évek óta itt élnénk, és csak néha hagyjuk ott a másikat. Jannak egy teljesen új oldalát is megismertem, ért szinte mindenhez. Eddig mindenhez szakembert hívtam, most meg csak legyint egyet, és megcsinálja. Két napig gyönyörködhettem a napbarnított testében, amíg a függőágy tetejét festette. Most figyelhettem igazán, teljes egészében. Amikor hajóztunk, persze hogy láttam, de az más volt. Ott nem pásztáztam át miliméterről miliméterre, itt pedig egy remek alkalom adódott. Negyed óra után már be kellett csuknom a szemem, hogy ne lássa a könnyeimet, amit a boldogság csalt elő. Nem azért, mert végre valaki felmászott lefesteni a tetőt, hanem lassan kezd bennem tudatosulni, hogy vége a rémálmoknak, vége a várakozásnak. Még csak 25 vagyok, de a múlt hatásaitól néha hatvannak érzem magam. Megtört az eltelt időszak, amit a kedvesemért való aggódás okozott. Most is egy felhőn lebegő mesének gondolom az egészet, annyira hihetetlen, hogy értem, értünk feladja azt, ami eddig az életét jelentette , igaz így is tervezte, csak később. Szeretne már ő is normálisan élni.

Amíg merengtem, szépen beesteledett, Jan már a zuhany alól jött vissza. Tekergettem a gyűrűt az ujjamon, amit tőle kaptam. Érdekes, hogy évek óta nem változtak a méreteim, most a gyűrű mégis lötyögött, szinte leesett. Annak tulajdonítottam, hogy sokat mozogtam mostanában a ház felújítása miatt, nyilván fogytam pár kilót.

Jan szépen mellém telepedett, hozzábújtam. A ház legpraktikusabb helye a hatalmas veranda volt, itt rendeztünk be egy kinti nappali félét, kényelmes fotelekkel, kanapéval. Néztük a lenyugvó napot, furcsa érzés lett rajtam úrrá, fáztam és ahogy a nap ereje gyengült, vele együtt én is. Félelem fogott el, holott nem vagyok pánikolós, próbáltam Janhoz közelebb menni, de már nem volt semmi erőm. Ugyanaz, mint évekkel ezelőtt, amikor...

Már csak kívülállóként emlékszem az eseményekre, mintha nem is velem történne mindez, annyira távoli.

Fountain II.

 2010.04.21. 23:27

 Hogyan csinálhatod ezt velem. Megőrültél, egész éjszaka téged kerestelek. Ezekkel a mondatokkal üdvözölt. Sejtem, hogyan akadt a nyomomra, tehát ez az egész éjszaka engem keresett, kicsit sántít. Mindenesetre  már kiduzzogtam magam, innentől kezdve rajta áll, hogy toporgunk egy keresztezősében, és kétfelé indulunk, vagy sem.

Amint hazaértünk, simán becsaptam magam mögött az ajtót, és végre lefeküdtem a saját kényelmes ágyamba aludni. Kavarogtak a gondolatok, de neki kell változtatnia, én már nem tudok jobban idomulni. Arra ébredtem, hogy Jan ül az ágy szélén egy hatalmas tulipáncsokorral a kezében, és figyel. A tekintetétől a mosolyától egyszerűen elájultam, simogatta az arcom, csókokkal borított el. Végtelenül szeretem, de néha nem értem, mit miért tesz. Hosszú perceken át teljes némaságban ültünk egymás mellett, csak a tekintetünk találkozott. Kétségbeesést, és fájdalmat láttam, elhiszem amit mondott, az értem való aggódásáról. Átöleltem és csak szorítottam, amennyire tudtam. Magához húzott, és a fülembe súgva kérte, hogy ne hagyjam el, mert képtelen nélkülem élni. Finoman megfogta a kezem, és egy álomszép gyűrűt húzott rá. A döbbenettől teljesen megfagytam, hiszen a házasság témát már egyszer s mindenkorra lezártuk. Kavarogtak a gondolatok, most kellene elmennem, végleg, de Jan félbeszakította őket. Lehajtott fejjel, valami távoli kétségbeeséssel a hangjában mondta, hogy van még egy befejezetlen ügye, egy-két hét, és utána leszerel. Legszívesebben levettem volna a gyűrűt és hozzávágom, de muszáj uralkodnom magamon. Ha így megy el, többé biztos nem látom, amire így is megvan az esély, de legalább a lelkiismeretem tiszta marad.

Túlságosan jól ismerjük egymást, egyből kiszúrja, ha nem vagyok őszinte, de ezért vagyok nőből. Nem hagylak el, szeretlek, ebben nem tudok hazudni, mert nincs mit, de ez volt az utolsó alkalom. Évek óta úgy élek, hogy minden telefoncsörgésre összeszorul a gyomrom, ehhez nem lehet hozzászokni, csak átlépni felette. Ez az utolsó két hét maga volt a pokol, ráadásul egyedül, fáradtan, unalmasan. Volt, hogy éjszaka háromszor csörgött a telefon, egy hét után kihúztam, és kikapcsoltam mindent, ami a külvilággal összekötne. Egy hét múlva karácsony, és nem tudtam, hogy mire számítsak. Megint nappal aludtam, éjszaka dolgoztam. Amikor hazajöttél, csendben ahogy szoktál, éppen festettem, már majdnem kész volt az ajándékod, teljesen belemerültem, igazából otthon voltam gondolatban. Azt a kis partszakaszt vittem vászonra, ahol annyi boldog órát töltöttünk, a háttérben a vitorlásunk. Mi is ott voltunk valahol, de nem festettem direkt a képre, nem láttam értelmét.

Amikor hirtelen kiléptél az állvány mögül, ijedtem az egész palettát a vászonra borítottam. Még levegőt sem mertem venni, mert nem hittem el, hogy ott állsz. A szemeid a tengerre emlékeztetnek mindannyiszor, az illatod, az ölelésed, a csókod, megannyi feltörő vágy. Ez az utolsó két hét annyi feszültséget halmozott fel mindkettőnkbe, hogy kérdés nélkül felkaptál, és bevittél a szobába. Az összes tapasztalatodra szükség volt, hogy kezelni tudj, és sikerült. A tantrában ez is jó. Testileg és lelkileg is egyesültünk, köddé vált minden negatív gondolat, cselekmény. Már nem kapaszkodtunk görcsösen egymásba, és egy távoli út részesei lettünk.

 

 

 

Fountain

 2010.04.20. 16:00

Kerestem már sokfelé olyan pontokat, ahol minden összeér, ahonnan minden kiindul. Amikor egyfelé indulok, idővel százfelé ágazik, és ezek az ágak egymásba kapcsolódva visszafordulnak a középpontba. Amit lehetett végigjártam magam, a többiről csak elképzelésem van, mert mesélt róla valaki. Ezek egyirányú utak, ha belépek egy kereszteződésbe, tovább kell haladni valamelyik irányba, nincs visszakozás, szembe kell nézni vele. 18 évembe telt egy részét kitapasztalni, a többit készen kaptam, de a teljes térképnek sosem leszek birtokosa. Mindenki csak egy részét ismerheti meg, hogy ki mennyit az az egyén szorgalmától függ, és a társától. Szerencsém volt, mert 18 évesen egy olyan társra találtam, aki azóta is kiegészíti a hiányosságaimat, mivel ő már többet tapasztalt, segít a jó irány megtalálásában, és elkap ha elesek. Pontosan egy ilyen "kiránduláson" találkoztunk. Ugyanabban a kereszteződésben álltunk meg tanácstalanul, és együtt haladtuk tovább a biztonság tudatával. Ha megnézzük egy fának a törzsét, a kéreg mintája sok mindenre választ adhat, de egy darabjából semmit sem tudunk meg. Életem részévé is akkor vált. Az események felgyorsultak, biztonságosabbá váltak, mert volt segítségem. És ez a lényeg az egészben, hogy minden kereszteződésben jól körül kell nézni, mert csak ott tudjuk eldönteni, hogy mi lenne a legjobb, és van idő eldönteni az útirányt is.

Valami egészen hihetetlen ez a hómennyiség, ami az éjszaka ránkszakadt. Ha nem tudnám pontosan, hogy hol hagytam az autót, nem is állnék neki lapátolni, tulajdonképpen nem is álltam neki. Ma nem megyünk sehová, a hütőbe van kaja, a csapból folyik a víz, más minek. Milyen morbid, télen is a hütőhöz járulni kajáért. Otthon kislattyogtam köntösbe a mólóra, és elég volt integetnem a friss halért, valaki mindig arra fordult, vagy csak simán horgásztunk magunknak. Itt meg mi van? Kolbász, legalább nyolcféle, és sok marhahús. Igaz ez utóbbi annyira jó minőségű, hogy pár nappal ezelőtt nyersen is simán megkóstoltam. Igazából van még sör jóféle, de ilyen hidegbe ki akar hideg sört inni. Van ugyan a hegyen túl egy forraltboros, goffris koripálya. Összefutott a nyál a számba, és a szuterén felé vettem az irányt, hátha megvan még a régi korcsolyám. Már égett a villany, Jan ma korán kezdett edzeni. Beléptem, épp a futópadon nyúzta magát, a stopper szerint már negyven perce, és ahogy néztem elég jó tempósan. Mindegy ő tudja, ha már reggel lemeríti magát, sosem fogunk korcsolyázni, síelni. Nekem úgy is jó, hiszen szeretek vele bármit csinálni bárhol. Elmentem előtte, a szemem sarkából láttam, ahogy a fejével követi a lépteimet. Csak biccentett köszönésképp, ez jó, nem esik ki a ritmusból. Fáztam, beültem a szaunába, úgyis nemsokára csatlakozik. Általában szóvá teszi, hogy miért nem csatlakozom a reggeli edzéseihez legalább, nem érti, hogy nekem miért nem olyan jó a fehér fal előtt futni. Neki jól megy ez, tavaly is lefutotta egy köhögésre a berlini maratont, nekem már a szurkolás harmadik perce is unalmasan telt, pedig nagyon büszke vagyok rá, de a futást csak tengerparton, fák között/alatt tudom elképzelni, és még véletlenül sem órákig. Kérdezem tőle, merre vannak a korcsolyák, mire meglepetten válaszolt, hogy nem is tudta, hogy tudok korcsolyázni. És ezt úgy előadta, hogy magam is elhittem. Pár napja vitte el őket élezni, mert hétvégén hivatalosak vagyunk egy koris buliba.

A szauna után kimondottan jólesett az erdei séta, vittünk a madaraknak enni, persze nem a varjaknak zsákos egeret, hanem a rozsdásfarkúaknak, verebeknek és egyéb itt telelő fajtáknak különböző magokat. Sok környékbeli helyezett ki etetőket, időnként körbejártunk feltölteni. Jobb volt, mint egy tájékozódási verseny, minden fa, minden domb, minden bokor egyforma. Itt nem voltak erdőirtások, póznák, turistautak, amik megkönnyítették a tájékozódást. Ha nem akartuk a saját lábnyomunkat kerülgetni, bizony meg kellett jegyezni pár csapást. Jannak ez nem volt probléma, úgy tájékozódott mindenhol, hogy maga mögé sem kellett néznie, csak én szerencsétlenkedtem mindig, ezen ő jókat mulatott. És ez enyhe kifejezés volt. Egy nagyobb kaptatón felérve muszáj volt nekitámasztanom a hátam egy fának, egyszerűen elfogyott a levegőm. A hó néhol lábközépig ért, és arra is figyelni kellett, nehogy vízmosásba lépjek, bár a hó mélységét tekintve szerintem végig ott gyalogoltam. Nagyon elfáradtam, Jan csak odaállt elém, és sugárzó arccal kérdezte, bírom még? Kíváncsi lettem volna, ha nemmel válaszolok, akkor felajánlja-e, hogy hazacipel. Végülis ötven kiló tíz kilométeren keresztül nem szabadna gondot okozzon, neki nem. Kulacsból egy kis langyos tea életre keltett, de képtelen voltam a korábbi iramot tartani, mert mindenem fájt, kezdtem a kandallóról és egy bögre kakaóról ábrándozni. Nem vagyok normális, velem van a szerelmem, és én a kakaóról álmodozok. Megálltam, révetegen magam elé néztem, láttam, ahogy Jan egyre távolabb kerül. Már nem voltam fáradt, sőt valami megmagyarázhatatlan energiával telítődtem, Jant pár perc alatt utolértem, ő nevetve fordult felém, majd megkérdezte, csak nem félek. hogy elveszítem? Ezt meg honnan tudta? Lefutott bennem egy kép, hogy mi van ha elveszítem, üres lenne minden körülöttem, csak lebegnék a nagy semmibe, kapaszkodó nélkül. Kétségbeesetten a nyakába ugrottam, és elsírtam magam. Rossz érzés volt, fekete és hideg. Szegény nem tudta hová tenni a reakciómat, és ezzel mérhetetlen fájdalmat okozhattam neki. Csak álltunk ott a szakadó hóesésben, nekem már az arcomra fagytak a könnycseppek, de nem akartam elengedni, előhozta akaratán kívül azt a lehetőséget, hogy mi vár rám, ha ő már nem lesz, és ez akkora tátongó szakadékra mutatott, amiről eddig igyekeztem nem tudomást venni. Tudtam mit dolgozik, tudtam, hogy talán nem együtt fogunk megöregedni, ezért pont nem tőle vártam, hogy belelökjön. Hazáig csendben mentük egymás kezét szorosan fogva. Néha megálltunk, próbáltam megfejteni a tekintetét, de nem engedett közelebb. Simogatott, az arcomra lehelt egy puszit, de máshol jártak a gondolatai.

Beálltam a forró zuhany alá, már az ablak is bepárásodott, annyi ideje folyattam magamra a vizet, le akartam mosni az erdei párbeszédet magamról, de mindig visszatértek azok a gondolatok, miszerint mi lesz velem Jan nélkül, ha egyszer lesz ilyen. Ez persze csak lehetőség. Úgy döntöttem, hogy a továbbiakban nem kívánok ezzel foglalkozni, mert csak megmérgezi a gondolataimat, és ha az erdőbéli reakció sorozatossá válna, abban megőrülnék. Kisimulva, megújulva léptem már Jan elé, aki csak annyiban változott, hogy a kezében fogta a kakaómat, a kedvenc tulipános bögrémbe. Na az ilyen pillanatok jók, hogy visszazökkentsenek a valóságba. Iszonyatos jó kakaót tud csinálni, nem ez a tej bele a nesquik és kész, hanem rendesen, tej forral, bele igazi kakaópor és cukor, és forral, bugyogtat, kever. Egy pohár belőle, és bárki édesen elalszik tőle. Ezért nem is ittam meg az egészet, mert az alvás hiányzott most legkevésbé. Órákig tudtunk ücsörögni szorosan összebújva a kandalló előtt. Néztem a tekintetét, ahogy beleréved a tűzbe, valami megmagyarázhatatlan szomorúságot árasztva. Ismertem ezt a nézést, de nem akartam elhinni, hiszen megígérte, hogy nem megy el, ez a rossz abban, ha már szavak nélkül is értjük egymást, hogy idő előtt megtudunk olyan dolgokat, amiket nem kéne. Lehúztam a kakaómat, és elmentem aludni, rá sem néztem, el sem köszöntem, semmi, még az ajtót is kulcsra zártam. Ha be akart volna jönni, be tudott volna. elég ügyes azért.

Reggel teljesen kipihenten keltem, első dolgom volt kiásni az autót, és elhúzni a városba. Ilyenkor vásárlással tereltem el a gondolataimat, bár kevés sikerrel. Rendkívül érettnek és erősnek éreztem magam ahhoz, hogy az estét már csomagolással töltsem. Vettem magamnak egy jó nagy bőröndöt, ne kelljen később azért találkoznunk, hogy visszaadjam neki a sajátját. Estére már nem volt kedvem hazamenni, minek, inkább egy panzióba húztam meg magam. Tudtam, hogy Jan otthon vár, és ha nem megyek haza egész éjszaka, reggelre az őrületbe kergetem. Tudtam, hogy fontos a munkája, de én mikor leszek benne legalább az első háromban? Nyilván soha. Hangosan gondolkoztam szerintem, mert valaki kopogott, és fel sem tűnt, egész egyszerűen nem érdekelt. Még soha ilyen egyedül nem éreztem magam, de érdekes módon, jólesett. Éjszaka az utolsó együttlétünkről álmodtam, és ahogyan átölelt, ahogyan simogatta a hajam, az arcom, a szemei, a szája, mindene. Annyira szeretem, hogy képtelen vagyok bántani, hiszen ő nekem szenteli minden szabadidejét, nincs privát szféra, mindent csak velem hajlandó csinálni. Hosszú távra rendezkedtünk be, nincs enyém tiéd. Felkeltem, de mint akin úthenger ment keresztül, fizikai fájdalmat okoz pusztán a hiánya is. Egy kopogás zavart fel a mélázásból, tudtam hogy Jan, száz méterekről érzem a jelenlétét.

Minga

 2010.04.19. 16:29

A tél egy rendkívül megosztó évszak, és képes országokat kettévágni. Számomra semleges, kizárólag a helyzettől függ, miképp viszonyulok hozzá. Télen van a legtöbb munkám, sokszor észre sem veszem, hogy volt, itt különben is enyhén mutatkozik meg, olyannyira, hogy radiátorok sincsenek. A napenergiához szoktunk, maximálisan kímélve a környezetünket és a pénztárcánkat. Ez a tél mégis azért maradt emlékezetes számomra, mert megszakítás nélkül együtt töltöttem Jannal négy hónapot. Az egész novemberben kezdődött, amikor is egy ausztriai sziklamászó hétvégén Jan olyan szerencsétlenül támaszkodott meg egy párkányon, hogy majdnem magával rántott. Hurrá, a fakultatív műszaki rajz pár hónapig felejtős. Na szépen egymást ápolva, végtelenre nyúlt beszélgetésekkel köszöntött ránk a tél. Mivel előre láthatólag két hónapig még ez lesz a program, úgy döntöttünk, hogy München felé vesszük az irányt. Jannak ott van a családja, és a régi lakásában sincsenek most bérlők, így nem leszünk senki terhére.  A Waldwegen volt a háza, a nevéből is látszik, hogy senkiföldje. Pont nem hiányzott egy újabb lakatlan helyen élni, de ha velem volt, nem számított. A mérhetetlen nyugalom, amit Jan árasztott a jelenlétével, mindig csodálattal töltött el.Tudtam, hogy belül is így van, éreztem volna, ha nem. Kerestem már a pontját, hogyan lehet kibillenteni, de nem találtam. Illetve egyszer igen, egy karnevál után végiglejtettem előtte parázna apácaként, és a végén elutasítottam poénból. Na az nem volt olyan poénos, hogy két napig nem szólt hozzám. Kell egy ilyen férfiban a szenvedély, az érzelmek tombolása, a hormonok csúcsrajáratása, de a hétköznapi cselekvések között nincs helye. Münchenbe aztán megtudtam, mi a tél. Nagyjából a megérkezésünk másnapján leesett vagy fél méter hó, és ez így maradt két hónapig. Négy fal foglyai lettünk, mintha az összes álmom most vált volna valóra. Jan szeretett sokáig aludni, mire felkelt addigra már begyújtottam a kandallóba, mert imádott előtte ücsörögni egy jó könyvvel a kezében. Sokszor csak mellébújtam, és együtt néztük ahogy pattog a tűz. Szerettem volna örökre így maradni. Amikor könyvet olvas, nagyon bele tud merülni, kizárja a külvilágot, ha kell nevet is. Egy ilyen mellébújásnál még nem zökkent ki a cselekményekből, és csak gépies mozdulatokkal ölelte át a derekam, egyből feltűnt, de türelmesen vártam. Mosolyogva szép komótosan becsukta a könyvet, letette a kanapé mellé és abban a pillanatban éreztem a visszatérését a könyvből. Szorosabbra fonta a karját a csípőmön, és egy puszit lehelt a nyakamra. Mindig tudta, hogy mire vágyom, és azt pontosan úgy meg is kaptam, se többet se kevesebbet. Ő is ugyanezt mondta rólam, de nem jöttünk rá a dolog nyitjára azóta sem, így van, és kész. Hatalmas sétákat tettünk a környező erdőkben, ami kísértetiesen kihalt volt. Néha egy fakopáncs verte fel az erdő csendjét, megzavarva ezzel sok madarat. Ilyenkor felhőként szálltak el a fejünk felett. Félelmetes volt a sok összegyűlt varjú, akik a koronákban keresvén a védelmet az időjárás elől, szinte összefüggő lombot alkottak. Reméltem, hogy Hitchcock nem most válik valóra. Sokat sétáltunk így, és sokat beszélgettünk. Főleg a jövőről, de a múlt is néha szóba került. Jan kifejtette, hogy mindenképp itt szeretne élni, és gyereket nevelni, mert a multikulturális környezetben nem tanulja meg a gyerek a hovatartozását. Na erről két napig vitáztunk még, de beláttam az igazát, és remek érveket sorakoztatott fel. Pl. egyből az anyanyelv helyes kiejtése, ami nálunk ugye egyből kettő. Bár már elég régóta együtt vagyunk, és elég jól megtanultam a németet is, illetve a bajor verzióját, nem gondoltam, hogy így fogok szólni a gyerekemhez. Érdekes különben, hogy amióta itt vagyunk, Jan egyre ritkábban használja a közös nyelvünket, és kezd a német felé billenni a mérleg. Amikor szóvátettem, akkor is úgy megcsókolt, hogy a nevemet is elfelejtettem. Hiába tűnik úgy hogy mi minden problémánkat így rendezzük le, azért szoktunk vitázni is. Elég hangosan, és intenzíven és sokat nevetve, mint ahogyan az első fiunk nevén is, mert persze csakis fiú lehet az első. Jonas. Erre én egy karakán magyar káromkodást engedtem el, némi faji hümmögéssel. Persze miért ne kaphatná a nagypapa nevét szegény még meg sem fogant csemete. Ha innen indulunk ki, akkor négy nagypapával számolva szánalmas végeredményt kapunk, mint egy bibliai névsorolvasás. Ezt majd ha aktuális lesz aposztroffal le is zártam. Jólesett, hogy velem képzeli el a jövőt, a családot, és úgy mindent, bár ha ilyen munkatempót diktál, mint eddig, akkor semmi esélye, igaz ez már egy korábban eldöntött tény volt, amiről ő is tudott.

Nagyon átfáztam a sétától, ilyenkor mindig a szaunába menekültem, ahol minden szabályt áthágva képes voltam akár fél órán át is ücsörögni. Jólesett egy kis magány, az illatok felüdülést hoztak és emlékeket. Csak szép emlékeket. Melegről, nyárról, tengerről, hajókról. Nem akarok itt élni, se most, se gyerekkel később. Ezzel a szilárd elhatározással és daccal álltam be a jéghideg zuhany alá, ahol minden hirtelen kitisztult. Ha szeretem ezt az embert nem lehetek ennyire önző, hiszen ő mindenét nekem adja, én meg vegyem el az álmait a saját kényelmem érdekében? Nem, ezt nem tehetem. Gyorsan magamra kaptam valamit, és megkerestem. Hát persze, megint a dolgozószobába ült a gép előtt, és vadul körmölt valamit. A háta mögé osontam, és finoman átöleltem. Abbahagyta az írást, és magához húzott. Puszilgatta a fülem, a nyakam és az arcom, közben a fülembe súgta az eddig hallott legédesebb bókot. Nehéz ellenállni, ha ilyen szépen udvarolnak, semmi reménykeltőt nem mondott, mégis türelmetlenné tett. Nem csókolt kétszer ugyanúgy, nem szeretkeztünk kétszer ugyanúgy, minden alkalom különleges volt, és ez újabb vágyakozással töltött el. Ha valahol mindig megértettük egymást, az a hálószoba volt, nem e köré épült a kapcsolatunk, mert a lelki része sokkal de sokkal erősebb volt, mégis a testi kontaktus koronázta meg a vágyainkat, amit a másik lelkileg ébresztett. Kevés hasonló emberrel találkoztam, valaki csak eljátssza a siker érdekében, hogy képes erre, de sokan fel sem ismerik, mekkora adomány ez, hiszen tökéletes számukra a felszínes párkapcsolat is. Jannal mágnesként vonzottuk egymást mindig is, ezért nem is kerestem sosem hasonló értékekkel bíró embereket, hiszen megtaláljuk egymást, ha szükséges.

Felismerés

 2010.04.14. 15:34

Úgy vagyok vele, hogy a kopott érmét is ragyogóvá lehet tenni, ha elég kitartó az ember. Azt, hogy mitől vesztette el a csillogását, lehet sosem derül ki. Az idő, a használódás, vagy éppen ellenkezőleg, a mellőzöttség. Sikerült találnom egy meglehetősen elhanyagolt darabot, a különlegessége mégis az, hogy csak az egyik oldalán látszik meg az idő vasfoga, történetesen az írás részen, így fogalmam sincs, melyik ország milyen kiadású fizetőeszközéről van szó. Próbáltam kideríteni, de a betűk is lekoptak, mintha valaki alátétnek használta volna.

Ahogy levettem egy könyvet az elég magasan elhelyezkedő polcról, akkor pottyant le. Miként került oda, és mikor sejtelmem sincs. Ahogy nézegettem a még ép oldalát, egyre csak tódultak az emlékek, mintha már találkoztunk volna valahol. És igen. Brindisi. Egy déli ékszerdoboz, szerencsére nem tartozik a kötelezően felkeresendő célpontok közé, ezért az év minden szakába különleges élvezetet nyújt. Az Adria szinte beékelődik a szárazföldbe, belátást engedve a két oldalt elterülő hamisítatlan óváros utcácskáiba. A kikötő forgalmas, teherhajók, halászhajók jönnek-mennek. eléggé oda kell figyelni. Egyik barátunk kipróbálhatott egy komolyabb hajót, azzal jöttünk-mentünk. Félelmetes élményt nyújtott nekem, aki a ladikokhoz van szokva. Most az egyszer örültem, hogy szilárd talaj van a talpam alatt. Jártam már tízszer ekkora kikötőben is, negyed ekkora hajóval, de ami igazán ijesztő volt, az a keszekuszaság. Bennem is az volt, jöttem, mert ki akartam már mozdulni, és Jan mindenképp jött volna, így legalább együtt lehettünk. Két napot kaptunk kettesben, a többi munka neki, belementem, muszájból. A környék a szokásos. A város főleg a szárazföld felé fejlődött a közelmúltban, meseszép házak, évszázados történelmi emlékek, és a modern szórakozás kellékei mind jól megfértek egymás mellett. Ez nekünk csak jó volt, merthogy mindenki arra a részre tömörült. Hihetetlen, ahogy az olaszok szinte a tengert is felszántják. Még ennyi szántóföldet az életben nem láttam. Kilométereken keresztül lehetett autózni köztük, embert nem is látva. Hát ennek is megvan a romantikája, főleg a kétméteres kukoricaszárak között. Ahonnan származom, ott jó, ha egy méteresre nőtt, gondolom itt a jó éghajlat és a bőséges csapadék engedi ezt a fajtát. Egyszerűen azt sem tudtuk, hogy merre járunk, a gps szerint persze már a parton kellenne heverésznünk. Kénytelenek voltunk kiszállni, és az autó tetejére mászva körbekémlelni, olyan X aktás volt az egész. A tereptárgyként feltűnt újabb zöld domb nem sok jóval bíztatott, de magasabbról többet látni alapon becéloztuk. Nem tettük hiába. Nagyon gazdag szőlőtermő vidék hírében is áll ez a régió, és valóban. Már késő délutánra járt az idő, amikor a sokadik borospince végigkóstolása után valami éjszakai szálláshely után kellett nézni, visszamenni a városba kár lett volna, a vadkempinghez most finnyás voltam. Nem sok lehetőség adódott a környéken, de egy újabb borospince egyik emeleti szobája tökéletesen megfelelt a célra. Végre megbeszélhetjük a hogyanokat.

Jant hagytam kicsit aludni, miközben olvasással múlattam az időt a verandán. Néztem, ahogy a nap eltűnik a környező dombok mögött, méláztam. Még mindig éreztem a tenger hullámzását, pedig egyhelyben ültem, ettől felfordult a gyomrom. Próbáltam sétálni, de hová is menjek. Az esti fénysugárban egyszercsak megcsillant valami a poros úton, odamentem és egy pénzérme volt. Ezüstösen csillogott, az egyik oldalon valami latin szöveg és római számok, a másik oldalon talán egy szerzetes profilja. Letörölgettem, és belemélyedtem a gondolataimba. Ilyenkor felmerül, hogy mit jelenthet ez valójában, egyáltalán jelent-e valamit. Jant láttam a távolban feltűnni, talán ez. Zsebrevágtam a pénzdarabot, és el is felejtettem. Sosem tudok betelni Jan látványával, lehet azért, mert ritkán látom. Most is ahogy jött felém, szinte már az árnyéka is szerelmes gondolatokkal töltött el. Nagyszerű ember, remek szerető. És az alakja, számomra a megtestesült férfiasság. Szerinte persze nem, de ennek köszönhetően sokat törődött vele. A reggeli futás, és az esti súlyzózás már fel sem tűnt, a végeredmény az ő ajándéka. Magas volt és arányos, nem volt semmi, ami nem állt volna jól rajta. Persze ezt ő sosem ismerné be. Büszkén feszítettem mellette, főleg a strandon, ahol a rubensi nők nyálcsorgatva nézték minden mozdulatát. Igaz, egy kezemen meg tudom számolni, hogy az eltelt években hányszor voltunk hivatalos strandon, hiszen volt sajátunk. Most is csak egy halásznadrágot viselt, egyik kezében a piknikkosarunk, a másikban egy pléd. Képes volt utánam jönni a kajával. Ilyen gondolatolvasót még a Föld nem hordott a hátán. És nem odajön, puszi az orcámra, mint azt egy több éves kapcsolatnál már szokás. Kicsit távolabb lepakolt, és a már két szabad kezével átkarolva olyan szenvedélyesen csókolt meg, hogy a strandpapucsom is elpirul, ha visszagondolok rá. Az ilyen apróságok olyan energiával töltenek fel mindkettőnket, hogy feledésbe merül az eltelt két hónap hiánya. Amikor jöttünk a hajón, vagy az autóban, a házban. Már mind egy lehetőség lett volna az eltelt időszak hiányainak a pótlására, de nem! mindig kivárja a megfelelő időpontot, és mindig el is találja. És ez nem kémia, ez emberismeret kérdése. Ezeket az alkalmakat olyan intenzíven éljük meg, hogy bőven kitartásra ösztönöz a következőig. Ilyenkor mindig elszégyelem magam, hogy bármikor is felmerült bennem a szakítás lehetősége. Ember ennél jobban nem szerethet másikat, itt nincs alá vagy fölérendeltségi viszony, nyíltság és tisztaság igen. Nem is emlékszem rá, mikor vacsoráztnuk, viszont minden egyébre igen. Nem lehet leírni, nem is próbálom. Két ember áll egymással szemben, összeölelkezve, és valami ismeretlen fény veszi körbe őket, csak körvonalakat lehet látni, és az összetartoztást. Tényleg jó az itteni bor, soha ilyen közel nem voltam még Janhoz. Sokára értünk vissza a szállásunkra, mert két lépésenként megálltunk nézni a másikat, vagy éppen megcsókolni, vagy csak átölelni. Szavak nélkül már régóta megértjük egymást. Itt jöttem rá, hogy nem szabad másfelé kacsintgatnom, még gondolati szinten sem. Jan mindent megérez és két perc alatt kiolvassa a lelkem. Elmeséltem neki a Joe-val való találkozást, végre, mert már nagyon nyomta a lelkiismeretem. Láttam rajta, hogy elgondolkozik és hogy nem esik jól neki. Végtelenül sajnáltam, kicsit pityeregtem is. Megígérte Jan, hogy ezentúl nem lesznek hosszabb kiruccanások, igaz ezt csak előlegként. Tudtam, hogy azért ilyen, mert a munkájában megtalálja a számításait, nem akartam ezt elvenni tőle, és ezt el is mondtam. Csak ült az ágy szélén, a fejét a kezeibe temette, és kizárta a külvilágot. Nem figyelt arra, amit mondtam, az érintéseimre sem reagált. Félelmetes volt, mert nem tudtam mi lesz a reakciója a történtekre. Igaz, csak egy délutáni kávézás, de ő értette a mélyebb szándékaimat, és ezek ejtették kétségbe. Egymást akarjuk, mindenféle kötelék nélkül. Már nem emlékszem, mikor bújt mellém, de reggel a szorításában ébredtem, annyira maga mellé húzott, hogy nem éreztem a fél oldalam. Éreztem viszont az elvesztésem lehetőségéből táplálkozó félelmét, a feszültséget, ami között örlődik. Megalapozottnak tűnt, de mégsem volt az. Nem tudnék így feküdni mellette, nekem nem megy a színlelés. Szeretem, és csak őt, vissza kell nyernem a bizalmát. Kemény beszélgetés volt, de végre megértettük, ki melyik irányba haladna tovább. Sikerült középutat találni, és úgy tűnik ez nem jár túl nagy áldozatokkal egyik félnek sem. Nálunk nincs klasszikus női -férfi felállás, hiszen egyenlő félként tekintünk a másikra, azért is ilyen a kapcsolatunk. Feltettük az i-re a pontot, és meg is ünnepeltük. Nekem csak Jan kell, senki és semmi más.

 

süti beállítások módosítása