Jannal még az este folyamán egy hosszabb beszélgetést ütöttünk nyélbe, válaszolt az összes (főleg a társasággal és a vele kapcsolatos) kérdéseimre. Nagyjából annyi, hogy együtt dolgoztak, és errefelé is.

Este még közösen vacsoráztunk és itt volt alkalmam feltérképezni az utitársainkat, és abban biztos voltam, hogy egy összeszokott csapat, és biztonságban érezhetem magam bármilyen körülmények között. Ausztrália egy nagy nemzeti park, sokféle emberrel, sokféle állattal, sokféle nézettel. Arra azért felhívták a figyelmem, hogy nem attól kell tartani, ami látszik, hanem attól, ami nem, és egyedül senki nem megy sehova. Egy igazi kalandnak nézünk elébe. Nyolc dzsippel karavánba indultunk, de a megbeszélés szerint mindenkinek volt autópárja is, valamint a tervek szerint idővel szétválunk, ugyanis különböző célokkal érkeztünk. Engem például az őslakosok érdekelnek, számuk nagyon alacsony, ráadásul nomád életet is élnek valahol a sivatagban, mocsárban. Tűt a szalmakazalban, de fontos volt nekem, a hitviláguk, a varázslataik, a természetfeletti erejük. Már mindent elolvastam róluk, ami nyomtatott formában elérhető, voltak elképzeléseim, ebben az időszakban merre lehetnek, ezért idővel arra kanyarodunk.

Perth felé indultunk, ahogy mi mondanánk, toronyirányt, egyébként dél-nyugatra. Nem akarok itt útleírást adni, mert nem igazán tudom merre jártunk pontosan, a GPS szerint nem az úton mentünk. 360 km az első nap, nagyjából egyhuzamban. A trópusi éghajlatból áttértünk a sivatagiba, és ez rajtam kívül senkin sem látszódott meg. A többiek javára legyen írva, nem tették szóvá. Jan eleinte nem engedte, hogy vezessek, mert a balos közlekedést szokni kell, de az utolsó százat már teljes nyugalomba végigaludta mellettem, miután meggyőződött róla, hogy szembe itt senki sem fog jönni. Nem rallyzni jöttünk, teljesen átlagos tempóban haladtunk végig, így is sikerült elég vörös port nyelnünk. A Gregory területén éjszakáztunk sátorban, romantikusan, az autókat a tábor köré állítva, mint régen az ekhós szekereket. Itt bármi lehet, marhacsorda, kenguru, így messzire elkerülnek legalább. Jan teljesen megváltozott az elmúlt pár nap alatt, előjött belőle a kalandvágy, és a megfontoltságát megérzésre cserélte. Időnként megálltunk, és órákig kóvályogtunk a porba mindenféle kavicsok, nyomok után kutatva. Ruhán keresztül három nap alatt leégtem, viszont ez jó indok volt egy kis potyamasszázsra, amit rendszerint egy nagyobb követett. Eléggé szétszakadt a társaság, így végre kettesben tölthettünk egy estét, nem számítva persze a pár száz méterre lévő mocsárba dekkoló féltégla méretü békákat. Ez már nem sátorozós rész volt, kigyó és egyéb hüllők miatt, szerencsére az autót kevés átalakítás után lehetett kényelmes ágyként használni. Csak azt nem értem minek akkor a sátor, persze rossz mindent kipakolni, de ez van. Reggel aztán rájöttem, miért is jobb inkább a sátor, nyaktól lefelé mindenem zsibbadt, és bár nagyon szeretem Jant, de azért ennyire közel ébredni hozzá következmény nélkül elég veszélyes. Mindenesetre lesz időm megszokni.