Fountain

 2010.04.20. 16:00

Kerestem már sokfelé olyan pontokat, ahol minden összeér, ahonnan minden kiindul. Amikor egyfelé indulok, idővel százfelé ágazik, és ezek az ágak egymásba kapcsolódva visszafordulnak a középpontba. Amit lehetett végigjártam magam, a többiről csak elképzelésem van, mert mesélt róla valaki. Ezek egyirányú utak, ha belépek egy kereszteződésbe, tovább kell haladni valamelyik irányba, nincs visszakozás, szembe kell nézni vele. 18 évembe telt egy részét kitapasztalni, a többit készen kaptam, de a teljes térképnek sosem leszek birtokosa. Mindenki csak egy részét ismerheti meg, hogy ki mennyit az az egyén szorgalmától függ, és a társától. Szerencsém volt, mert 18 évesen egy olyan társra találtam, aki azóta is kiegészíti a hiányosságaimat, mivel ő már többet tapasztalt, segít a jó irány megtalálásában, és elkap ha elesek. Pontosan egy ilyen "kiránduláson" találkoztunk. Ugyanabban a kereszteződésben álltunk meg tanácstalanul, és együtt haladtuk tovább a biztonság tudatával. Ha megnézzük egy fának a törzsét, a kéreg mintája sok mindenre választ adhat, de egy darabjából semmit sem tudunk meg. Életem részévé is akkor vált. Az események felgyorsultak, biztonságosabbá váltak, mert volt segítségem. És ez a lényeg az egészben, hogy minden kereszteződésben jól körül kell nézni, mert csak ott tudjuk eldönteni, hogy mi lenne a legjobb, és van idő eldönteni az útirányt is.

Valami egészen hihetetlen ez a hómennyiség, ami az éjszaka ránkszakadt. Ha nem tudnám pontosan, hogy hol hagytam az autót, nem is állnék neki lapátolni, tulajdonképpen nem is álltam neki. Ma nem megyünk sehová, a hütőbe van kaja, a csapból folyik a víz, más minek. Milyen morbid, télen is a hütőhöz járulni kajáért. Otthon kislattyogtam köntösbe a mólóra, és elég volt integetnem a friss halért, valaki mindig arra fordult, vagy csak simán horgásztunk magunknak. Itt meg mi van? Kolbász, legalább nyolcféle, és sok marhahús. Igaz ez utóbbi annyira jó minőségű, hogy pár nappal ezelőtt nyersen is simán megkóstoltam. Igazából van még sör jóféle, de ilyen hidegbe ki akar hideg sört inni. Van ugyan a hegyen túl egy forraltboros, goffris koripálya. Összefutott a nyál a számba, és a szuterén felé vettem az irányt, hátha megvan még a régi korcsolyám. Már égett a villany, Jan ma korán kezdett edzeni. Beléptem, épp a futópadon nyúzta magát, a stopper szerint már negyven perce, és ahogy néztem elég jó tempósan. Mindegy ő tudja, ha már reggel lemeríti magát, sosem fogunk korcsolyázni, síelni. Nekem úgy is jó, hiszen szeretek vele bármit csinálni bárhol. Elmentem előtte, a szemem sarkából láttam, ahogy a fejével követi a lépteimet. Csak biccentett köszönésképp, ez jó, nem esik ki a ritmusból. Fáztam, beültem a szaunába, úgyis nemsokára csatlakozik. Általában szóvá teszi, hogy miért nem csatlakozom a reggeli edzéseihez legalább, nem érti, hogy nekem miért nem olyan jó a fehér fal előtt futni. Neki jól megy ez, tavaly is lefutotta egy köhögésre a berlini maratont, nekem már a szurkolás harmadik perce is unalmasan telt, pedig nagyon büszke vagyok rá, de a futást csak tengerparton, fák között/alatt tudom elképzelni, és még véletlenül sem órákig. Kérdezem tőle, merre vannak a korcsolyák, mire meglepetten válaszolt, hogy nem is tudta, hogy tudok korcsolyázni. És ezt úgy előadta, hogy magam is elhittem. Pár napja vitte el őket élezni, mert hétvégén hivatalosak vagyunk egy koris buliba.

A szauna után kimondottan jólesett az erdei séta, vittünk a madaraknak enni, persze nem a varjaknak zsákos egeret, hanem a rozsdásfarkúaknak, verebeknek és egyéb itt telelő fajtáknak különböző magokat. Sok környékbeli helyezett ki etetőket, időnként körbejártunk feltölteni. Jobb volt, mint egy tájékozódási verseny, minden fa, minden domb, minden bokor egyforma. Itt nem voltak erdőirtások, póznák, turistautak, amik megkönnyítették a tájékozódást. Ha nem akartuk a saját lábnyomunkat kerülgetni, bizony meg kellett jegyezni pár csapást. Jannak ez nem volt probléma, úgy tájékozódott mindenhol, hogy maga mögé sem kellett néznie, csak én szerencsétlenkedtem mindig, ezen ő jókat mulatott. És ez enyhe kifejezés volt. Egy nagyobb kaptatón felérve muszáj volt nekitámasztanom a hátam egy fának, egyszerűen elfogyott a levegőm. A hó néhol lábközépig ért, és arra is figyelni kellett, nehogy vízmosásba lépjek, bár a hó mélységét tekintve szerintem végig ott gyalogoltam. Nagyon elfáradtam, Jan csak odaállt elém, és sugárzó arccal kérdezte, bírom még? Kíváncsi lettem volna, ha nemmel válaszolok, akkor felajánlja-e, hogy hazacipel. Végülis ötven kiló tíz kilométeren keresztül nem szabadna gondot okozzon, neki nem. Kulacsból egy kis langyos tea életre keltett, de képtelen voltam a korábbi iramot tartani, mert mindenem fájt, kezdtem a kandallóról és egy bögre kakaóról ábrándozni. Nem vagyok normális, velem van a szerelmem, és én a kakaóról álmodozok. Megálltam, révetegen magam elé néztem, láttam, ahogy Jan egyre távolabb kerül. Már nem voltam fáradt, sőt valami megmagyarázhatatlan energiával telítődtem, Jant pár perc alatt utolértem, ő nevetve fordult felém, majd megkérdezte, csak nem félek. hogy elveszítem? Ezt meg honnan tudta? Lefutott bennem egy kép, hogy mi van ha elveszítem, üres lenne minden körülöttem, csak lebegnék a nagy semmibe, kapaszkodó nélkül. Kétségbeesetten a nyakába ugrottam, és elsírtam magam. Rossz érzés volt, fekete és hideg. Szegény nem tudta hová tenni a reakciómat, és ezzel mérhetetlen fájdalmat okozhattam neki. Csak álltunk ott a szakadó hóesésben, nekem már az arcomra fagytak a könnycseppek, de nem akartam elengedni, előhozta akaratán kívül azt a lehetőséget, hogy mi vár rám, ha ő már nem lesz, és ez akkora tátongó szakadékra mutatott, amiről eddig igyekeztem nem tudomást venni. Tudtam mit dolgozik, tudtam, hogy talán nem együtt fogunk megöregedni, ezért pont nem tőle vártam, hogy belelökjön. Hazáig csendben mentük egymás kezét szorosan fogva. Néha megálltunk, próbáltam megfejteni a tekintetét, de nem engedett közelebb. Simogatott, az arcomra lehelt egy puszit, de máshol jártak a gondolatai.

Beálltam a forró zuhany alá, már az ablak is bepárásodott, annyi ideje folyattam magamra a vizet, le akartam mosni az erdei párbeszédet magamról, de mindig visszatértek azok a gondolatok, miszerint mi lesz velem Jan nélkül, ha egyszer lesz ilyen. Ez persze csak lehetőség. Úgy döntöttem, hogy a továbbiakban nem kívánok ezzel foglalkozni, mert csak megmérgezi a gondolataimat, és ha az erdőbéli reakció sorozatossá válna, abban megőrülnék. Kisimulva, megújulva léptem már Jan elé, aki csak annyiban változott, hogy a kezében fogta a kakaómat, a kedvenc tulipános bögrémbe. Na az ilyen pillanatok jók, hogy visszazökkentsenek a valóságba. Iszonyatos jó kakaót tud csinálni, nem ez a tej bele a nesquik és kész, hanem rendesen, tej forral, bele igazi kakaópor és cukor, és forral, bugyogtat, kever. Egy pohár belőle, és bárki édesen elalszik tőle. Ezért nem is ittam meg az egészet, mert az alvás hiányzott most legkevésbé. Órákig tudtunk ücsörögni szorosan összebújva a kandalló előtt. Néztem a tekintetét, ahogy beleréved a tűzbe, valami megmagyarázhatatlan szomorúságot árasztva. Ismertem ezt a nézést, de nem akartam elhinni, hiszen megígérte, hogy nem megy el, ez a rossz abban, ha már szavak nélkül is értjük egymást, hogy idő előtt megtudunk olyan dolgokat, amiket nem kéne. Lehúztam a kakaómat, és elmentem aludni, rá sem néztem, el sem köszöntem, semmi, még az ajtót is kulcsra zártam. Ha be akart volna jönni, be tudott volna. elég ügyes azért.

Reggel teljesen kipihenten keltem, első dolgom volt kiásni az autót, és elhúzni a városba. Ilyenkor vásárlással tereltem el a gondolataimat, bár kevés sikerrel. Rendkívül érettnek és erősnek éreztem magam ahhoz, hogy az estét már csomagolással töltsem. Vettem magamnak egy jó nagy bőröndöt, ne kelljen később azért találkoznunk, hogy visszaadjam neki a sajátját. Estére már nem volt kedvem hazamenni, minek, inkább egy panzióba húztam meg magam. Tudtam, hogy Jan otthon vár, és ha nem megyek haza egész éjszaka, reggelre az őrületbe kergetem. Tudtam, hogy fontos a munkája, de én mikor leszek benne legalább az első háromban? Nyilván soha. Hangosan gondolkoztam szerintem, mert valaki kopogott, és fel sem tűnt, egész egyszerűen nem érdekelt. Még soha ilyen egyedül nem éreztem magam, de érdekes módon, jólesett. Éjszaka az utolsó együttlétünkről álmodtam, és ahogyan átölelt, ahogyan simogatta a hajam, az arcom, a szemei, a szája, mindene. Annyira szeretem, hogy képtelen vagyok bántani, hiszen ő nekem szenteli minden szabadidejét, nincs privát szféra, mindent csak velem hajlandó csinálni. Hosszú távra rendezkedtünk be, nincs enyém tiéd. Felkeltem, de mint akin úthenger ment keresztül, fizikai fájdalmat okoz pusztán a hiánya is. Egy kopogás zavart fel a mélázásból, tudtam hogy Jan, száz méterekről érzem a jelenlétét.

süti beállítások módosítása