Jan már megint elment. Mindig ez van, csak ígérgeti, hogy ez volt az utolsó, aztán mégis megy, nagyon egyedül vagyok. Hogy hová, azt nem mondhatja meg, köti a szerződése. Éppen a konyhába mosogattam, amikor beszélgetés közben megemlítette, hogy kapott egy megbízást, rosszul esett, a sírást is csak a büszkeségem miatt mellőztem, de a kezemben lévő poharat már csak a földre tudtam ejteni tehetetlenségemben. Megígérte, hogy nem megy többé, és mégis átvert. Közöltem vele, hogy nem fogom megvárni, nem bírom a bizonytalanságot, a magányt, hogy örökké csak várjam. Utoljára két hónapig volt távol, azt sem tudtam, merre. Ilyenkor néha felhív, közli jól van, dolgozik, hogy vagyok és csók. Nehéz így élni, nagyon nehéz. Kezdetben még örültem a hosszabb egyedüllétnek, mert olyankor alkothattam, kísérletezhettem kedvemre, nem kellett alkalmazkodni a megszokott napi rítusokhoz. Ha egyedül vagyok, nem érdekel ha este reggelizem vagy nappal alszom. Mindez a nagy szabadság kezdett felgyűlni, kezdtem másfelé érdeklődni, másiránt. Janba nagyszerű lelki társra találtam, szinte személyes találkozás nélkül, az éteren keresztül tudtunk kommunikálni. Nem volt szükségünk semmilyen kontaktusra ahhoz, hogy tudjuk a másik gondolatait. Na egy ilyen gondolatomra fáztam rá, de nagyon. Hiába ismertük egymást alaposan, apró titkok mindig is voltak a másik előtt, olyan mély bugyrokba rejtve, ahol szinte magunk is alig leltük. Amikor megszólalt a mobilom, mindent eldobtam. Csak páran ismerték a számom, és legtöbbször Jan hívott rajta, hogy jön, és mikor. Hát nem Jan volt. Nagyon régen, még középiskola alatt volt egy plátói kapcsolatom, egy nálam tíz évvel idősebb sráccal. Akkor már nős volt, nálam ez tabu, azért csak plátói maradt. Ő hívott telefonon. Joe. Meglepődtem rendesen, hiszen abból a világból senkivel nem találkoztam már jó évtizede. Gyors feleszmélés után nem kezdtünk litániákba, elhadarta, hogy Bolognába utazik éppen, és van e kedvem kávézni. Naná! Mindent eldobtam már korábban, de a döbbenettől fél óráig röhögőgörcs kínzott. Tényleg nagyon örültem, nagyon feldobott magának a találkozásnak a ténye is, de hogy egy régen látott ismerősömmel tölthetek el egy délutánt, kötetlenül, kettesben, ez minden várakozásomat felülmúlta. Csak ültem, néztem magam elé az első döbbenettől, aztán irány a zuhany-fodrász kombó. Elég csapzott voltam, így semmi képpen sem szerettem volna nyomot hagyni benne. Két nap múlva találkozó, addigra formába lendültem. A várakozás teljesen kikészített, nagyon izgatott voltam, annyi idő eltelt az utolsó találkozásunk óta, hogy elkezdtem a fejemben csoportosítani a fontos közlendőket, a kevésbé fajsúlyos dolgokat pedig elvetettem, hiszen csak egy délutánnyi időt szántunk egymásra. Érdekes momentum, hogy a gondolatok rendezgetése közben jó ha egyszer eszembe jutott Jan. Most nem hiányzott. Annyira nem.

Joe nagyon jól nézett ki, igazi karakteres negyvenes. Na jó, negyvenegyes, mert azért még nem tart a végén. Sötétbarna haj, nagy zöldesbarna szemek, én meg félájultan néztem, hogy szinte semmit sem változott, sőt még vonzóbb lett. Mindig is sportos volt, de sosem a tömegsportokat szerette, hanem a veszélyeseket. Hegymászás, gleccsersí, vadvíz és társai. Jót tett az alakjának, nagyon formás feneke és markáns, ugyanakkor lágy vonásai voltak. Nehéz volt komoly arcot vágni az érdeklődő kérdéseire. Tudta, hogy van valakim, hiszen ő is sejtette, hogy nem fakultatív élek itt. Mindig is jó emberismerő volt ő is én is, nem nagyon tudtuk a titkainkat egymás előtt megőrizni, és egyből tudtuk, mit gondol a másik. Csak ránézésre. Ekkor fogta meg a kezem, de csak érintőlegesen, és megkérdezte, mi a baj, mert nem szeretne beletenyerelni semmibe. Pedig az már sikerült neki. Megittuk a kávénkat, mert nem szerettem volna a többi vendéget közönségnek tekinteni, és elindultunk palotanéző körútra. Abból van itt elég. Közben beszélgettünk, és felfedtük egymásnak azt, ami már régóta váratott magára. Sokat sétáltunk, nem tudnám újból felidézni az útvonalat, annyi emlék tódult össze. Végig fogtuk egymás kezét, de inkább csak az egyéb érintkezési lehetőségek hiánya miatt. Amikor besötétedett, csodálva néztük a kivilágított házakat, a zegzugos kis utcácskákat. Bár bevallom, mint mindig, most is a robogósok haláláért szorítottam. Borzalmasan zavaróak. Egy csendesebb pillanatban John megállt velem szemben, és közölte, hogy nem üzleti úton van, hanem valójában értem jött. Majdnem összeestem, nem erre számítottam. Próbáltam menekülőútvonalat találni, valahová elfutni, bár magas sarkúban ez hiábavaló próbálkozás lett volna a macskakövön. Megszorította mindkét vállam, már szinte fájt, és belenézett a szemebe kérdőn, hogy én mit akarok. Nem ezt, válaszoltam. Nem tudtam mit válaszolni, némán mentünk egymás mellett, de még mindig kézenfogva. Már nem úgy fogtam a kezét, mint azelőtt, inkább ő szorította. Nem akart többé elengedni, nagyon nehezen talált rám. Szerettem Jant, de hiányzott a testi szerelem, és nem voltam abban a helyzetben, hogy nagyon válogassak. Jan két hónapja ment el, azóta semmi, de most még telefon sem. John elkísért az autómig, de szótlanul búcsúztunk el egymástól, nem tudtam megtenni azt, amire mindennél jobban vágyok. Egész úton kavarogtak a gondolatok a fejemben, jól teszem, hogy egy régi barátot így eldobok? A telefonom után nyúltam, felhívtam Joe-t, és elmondtam neki, hol lakom. Ennyire futotta. A többit majd ő eldönti, hogy akar-e még találkozni velem, vagy hogysmint.