Sokat hajóztunk errefelé, azt hiszem az édenkertet erről a helyről mintázhatták. A csipkézett partszakaszok, a buja növényzet és a tenger gazdagsága tette számunkra vonzóvá. Hónapokig tartott mire megtaláltuk azt a helyet, ami a későbbi életünk színterévé válhat. A déli népek vontatott, szinte kérődző természetéhez már hozzászoktam, de sosem gondoltam volna, hogy hetekig járok utána egyetlen aláírásnak. Mindenben megfelelő hely ez, nincsenek szomszédok, több hektár erdő véd minket a szárazföld felől, a parti út, Via Aurelia néven kilométereken át kacskaringózik településről településre. Nincs itt semmi, mégis ha társaságra vágynánk öt percnyi autóútra megtaláljuk. A tenger gyorsan mélyülő, sziklák és homokos fövenyek váltják egymást. Búvárkodásra ideális, bár néhány halat majd azért idővel el kell nevezni valaminek. Ott mászok le a partra, ahol akarok, egyedül a sziklák alatt kell óvatosnak lenni. Hihetetlen, hogy még a ház körül is mennyi mészkő van, vajon mi élhetett itt évmilliókkal ezelőtt? Ahogy látszik, az északi oldal elég kopár, de a hegy túloldala ugyanolyan zöld, mint előttünk. Ha egyszer lesz rá időm, utánanézek mi micsoda, mert bevallom, nekem csak fa, bokor, madár és bogár létezik, hogy épp egy ciprus előtt állok, nem jelent semmit.

A ház mindenben az elképzeléseinknek való, így nem kellett sokat hozzányúlni. Pár hónap alatt úgy berendezkedtünk, mintha évek óta itt élnénk, és csak néha hagyjuk ott a másikat. Jannak egy teljesen új oldalát is megismertem, ért szinte mindenhez. Eddig mindenhez szakembert hívtam, most meg csak legyint egyet, és megcsinálja. Két napig gyönyörködhettem a napbarnított testében, amíg a függőágy tetejét festette. Most figyelhettem igazán, teljes egészében. Amikor hajóztunk, persze hogy láttam, de az más volt. Ott nem pásztáztam át miliméterről miliméterre, itt pedig egy remek alkalom adódott. Negyed óra után már be kellett csuknom a szemem, hogy ne lássa a könnyeimet, amit a boldogság csalt elő. Nem azért, mert végre valaki felmászott lefesteni a tetőt, hanem lassan kezd bennem tudatosulni, hogy vége a rémálmoknak, vége a várakozásnak. Még csak 25 vagyok, de a múlt hatásaitól néha hatvannak érzem magam. Megtört az eltelt időszak, amit a kedvesemért való aggódás okozott. Most is egy felhőn lebegő mesének gondolom az egészet, annyira hihetetlen, hogy értem, értünk feladja azt, ami eddig az életét jelentette , igaz így is tervezte, csak később. Szeretne már ő is normálisan élni.

Amíg merengtem, szépen beesteledett, Jan már a zuhany alól jött vissza. Tekergettem a gyűrűt az ujjamon, amit tőle kaptam. Érdekes, hogy évek óta nem változtak a méreteim, most a gyűrű mégis lötyögött, szinte leesett. Annak tulajdonítottam, hogy sokat mozogtam mostanában a ház felújítása miatt, nyilván fogytam pár kilót.

Jan szépen mellém telepedett, hozzábújtam. A ház legpraktikusabb helye a hatalmas veranda volt, itt rendeztünk be egy kinti nappali félét, kényelmes fotelekkel, kanapéval. Néztük a lenyugvó napot, furcsa érzés lett rajtam úrrá, fáztam és ahogy a nap ereje gyengült, vele együtt én is. Félelem fogott el, holott nem vagyok pánikolós, próbáltam Janhoz közelebb menni, de már nem volt semmi erőm. Ugyanaz, mint évekkel ezelőtt, amikor...

Már csak kívülállóként emlékszem az eseményekre, mintha nem is velem történne mindez, annyira távoli.