Az igazán meghitt pillanataink mindig valamely szállal a természethez kötődtek. A kertben sokféle buja növény között tölthettük a délutánokat, estéket. Inkább kettesben, a sziklás parton heverészve néztük, ahogy az utolsó komp is eltűnik a távolban. Ha úton voltál, mindig itt vártalak, és itt láttalak utoljára is...Nem telt el úgy nap, hogy ne hoztál volna egy gyönyörű csokrot. A ház tele volt virággal, illatokkal, és emlékekkel. A tulipán a kedvencem, magunk is ültettünk a garázsbejáró mellé, különbözőeket, mindegyik külön történet szereplője. Sohasem egyszerre virágoznak, mint ahogy a nap kel s nyugszik, úgy adják oda magukat. A mai napig nem tudok végigmenni mellettük, annyira törnek fel a közös pillanatok. Tudom, melyikhez mi fűz. A sárga cirmos, amit Firenzéből hoztál, kiszáradt, elhervadt. Vele együtt a hozzá fűzött emlék is örökké az enyészeté lesz. Nagyon megsirattam, a kedvencem volt. Kell a helyére ültetnem egy másikat, mert beleőrülök a hiányába, de sehol nem kapni, pedig mindenhol próbáltam. Nem akarom, hogy az emlékeink eltűnjenek, veled akarok lenni, mindig, ahogyan a virágot itthagytad nekem. Az a virágszál az első csókunk, az első éjszakánk emléke. Belevéstem az agyamba, százszor leírtam minden pillanatot, nehogy a feledés homályába vesszen. Várom, hátha helyrejön a virág, hátha visszakaphatlak és felébredek ebből az egész kínokkal teli világból. Hiányzol. Miattam nem vagy itt, amíg kerestelek a virág kiszáradt. Akkor tudtam már, hogy hiába minden. Csak a virágok maradtak belőled, és én még rájuk sem tudok vigyázni. Minden este kimegyek a sziklákra, ahol utoljára együtt voltunk, várom, hátha visszajössz. Sokszor megfordult a fejemben, utánad megyek, értelmetlen az életem így, de mindig visszafordítottál, hogy itt van rám szükséged. Lassú ez a világ nagyon, és már türelmetlenül várom, hogy újra lássalak. Keresem azt a bizonyos átjárót, mert létezik, de hogy hol?