A válság alapja a számomra kérdéskörbe sem tartozó gyerektéma. Annyira szerettem, hogy fel sem merült bennem, hogy emiatt konfliktust gerjesszek. De már nem éreztem öszintének az öleléseit. A spontán együttlétek ritkultak, kezdtem magam egy ovuláló majomnak érezni. Szerencsémre nem koronázta siker a próbálkozásainkat, ö csalódott volt, nekem meghalt a lelkem egy darabja. Nem bírtam tovább, egyik reggel összeszedtem a legszükségesebb holmijaimat és vártam, hogy felkeljen. Nem volt vita, csendes sziával vetettünk véget négy évnyi boldogságnak. Nagyon nyomorult napok következtek. Vagy ettem, vagy ittam. Semmi sem volt jó, szenvedtem, mint egy kutya. Egy lakást béreltem, nem volt sok cuccom, üres volt, mint a lelkem. Két hónap telt így el, zombiként. Az önsajnálat kikészített, felemésztett. Mindig céltudatos voltam, amit elértem azt saját erőből sikerült, nekem sosem volt úgymond szerencsém. Kemény évek munkájával, és saját önzésemmel értem el mindent, dehogy fogom egy hirtelen ötlet miatt felborítani. Pedig dehogynem! Sokat fogytam, alig ettem valamit, főleg ittam, akkor is bort, hogy gondolatmentesebb éjszakáim legyenek. Egy valami nem tűnt fel, de a jelen helyzetbe ez is belefér. A barátnőm világított rá, hogy szerinte nagyon hízok, amióta... és tényleg. A harmadik teszt sem hazudott. Terhes vagyok. Gyors telefon, másnapra doki egy műtét lehetőségét felemlítve. Este segítségül hívtam ismét egy pohár bort, hétvége jön úgyis. Nem tudom mikor aludtam el, de másnap 11 körül ébredtem. Meglepően pihenten, kiegyensúlyozottan. És átgondoltam. Nem vagyok gyilkos, ezt a gyereket ketten alkottuk, nem dönthetek a sorsáról egyedül. Felhívtam Jan-t. Nem tűnt meglepettnek a hívásomtól, ami viszont engem lepett meg. Nocsak. Találkozót beszéltünk meg délutánra.Lassú ébredés, gyors tusolás után felöltöztem a legszebb ruhámba, már amelyik rámjött, és útnak indultam. Érdekes, eddig fel sem tűnt, hogy itt szorít, ott szűk egy ruha. Valószínűleg ekkor már végleges volt a döntésem, ezért lett hirtelen minden kicsi. A randink elég hivatalosra sikeredett, egy erőltetett mosoly gyors kézfogás, semmi puszi. Ettől ismét elveszítettem a bátorságom, szükségem volt egy székre, le is rogytam menten a kerti padra. Kaptam egy narancslét, amit képtelen voltam meginni. Érdekes, eddig a gyomorégés is kimaradt. Beszélgetni kezdtünk, semleges témákról, kivel mi történt. Mivel egyikünkel sem történt semmi, elég hamar kínos csend telepedett a kertre. Láttam, hogy jobb, ha gyorsan közlöm a tényállást és lelépek. Jan ekkor megemlítette, hogy eladja a vitorlást, ha nem kérem. Hátradőltem, csak néztem magam elé, és elkezdtek potyogni a könnyeim. Nem ezért jöttem ide, hogy közölje eladja az életünket. A vitorlás érzékenyen érintett. Ezt ő is tudta. Mit akarok én ettől az embertől, ha ilyen könnyen megválik tőlem? Eladja a múltját. Nem szorult rá az árára, ha az emlékek zavarják, akkor ennyi erővel a házat is lebonthatná, mert én rendeztem be az egészet. Csak néztem rá homályos szemekkel, és láttam a tekintetében, hogy neki is fáj. Ráhajtottam a vállára a fejem, nem tudom miért, hirtelen nehéznek tűnt a világ, átkarolt. Akkor ennyi volt. Ő már lezárta, amit én most nyitottam meg újra. Simogatta a fejem, és mondott valamit, de az anyanyelvén, amit szokás szerint nem értettem. "Gyerekünk lesz"- csak ennyit motyogtam halkan, nem tudom mennyi idő telt el mire reagált, de nem is volt fontos. Még szorosabban átölelt, a hasamra tette a kezét, és megköszönte, hogy visszahoztam a fiát. Nem tudom, miből gondolta, hogy fia lesz, mindenesetre az estét már együtt töltöttük. Azóta sem értem, hogy miért kellett ez a csavar az életemben, két hónap apátia, amikor mindketten ugyanarra vágytunk, a másikra. Talán a hormonok játszottak, talán az egom. Lényegtelen már.