Úgy vagyok vele, hogy a kopott érmét is ragyogóvá lehet tenni, ha elég kitartó az ember. Azt, hogy mitől vesztette el a csillogását, lehet sosem derül ki. Az idő, a használódás, vagy éppen ellenkezőleg, a mellőzöttség. Sikerült találnom egy meglehetősen elhanyagolt darabot, a különlegessége mégis az, hogy csak az egyik oldalán látszik meg az idő vasfoga, történetesen az írás részen, így fogalmam sincs, melyik ország milyen kiadású fizetőeszközéről van szó. Próbáltam kideríteni, de a betűk is lekoptak, mintha valaki alátétnek használta volna.
Ahogy levettem egy könyvet az elég magasan elhelyezkedő polcról, akkor pottyant le. Miként került oda, és mikor sejtelmem sincs. Ahogy nézegettem a még ép oldalát, egyre csak tódultak az emlékek, mintha már találkoztunk volna valahol. És igen. Brindisi. Egy déli ékszerdoboz, szerencsére nem tartozik a kötelezően felkeresendő célpontok közé, ezért az év minden szakába különleges élvezetet nyújt. Az Adria szinte beékelődik a szárazföldbe, belátást engedve a két oldalt elterülő hamisítatlan óváros utcácskáiba. A kikötő forgalmas, teherhajók, halászhajók jönnek-mennek. eléggé oda kell figyelni. Egyik barátunk kipróbálhatott egy komolyabb hajót, azzal jöttünk-mentünk. Félelmetes élményt nyújtott nekem, aki a ladikokhoz van szokva. Most az egyszer örültem, hogy szilárd talaj van a talpam alatt. Jártam már tízszer ekkora kikötőben is, negyed ekkora hajóval, de ami igazán ijesztő volt, az a keszekuszaság. Bennem is az volt, jöttem, mert ki akartam már mozdulni, és Jan mindenképp jött volna, így legalább együtt lehettünk. Két napot kaptunk kettesben, a többi munka neki, belementem, muszájból. A környék a szokásos. A város főleg a szárazföld felé fejlődött a közelmúltban, meseszép házak, évszázados történelmi emlékek, és a modern szórakozás kellékei mind jól megfértek egymás mellett. Ez nekünk csak jó volt, merthogy mindenki arra a részre tömörült. Hihetetlen, ahogy az olaszok szinte a tengert is felszántják. Még ennyi szántóföldet az életben nem láttam. Kilométereken keresztül lehetett autózni köztük, embert nem is látva. Hát ennek is megvan a romantikája, főleg a kétméteres kukoricaszárak között. Ahonnan származom, ott jó, ha egy méteresre nőtt, gondolom itt a jó éghajlat és a bőséges csapadék engedi ezt a fajtát. Egyszerűen azt sem tudtuk, hogy merre járunk, a gps szerint persze már a parton kellenne heverésznünk. Kénytelenek voltunk kiszállni, és az autó tetejére mászva körbekémlelni, olyan X aktás volt az egész. A tereptárgyként feltűnt újabb zöld domb nem sok jóval bíztatott, de magasabbról többet látni alapon becéloztuk. Nem tettük hiába. Nagyon gazdag szőlőtermő vidék hírében is áll ez a régió, és valóban. Már késő délutánra járt az idő, amikor a sokadik borospince végigkóstolása után valami éjszakai szálláshely után kellett nézni, visszamenni a városba kár lett volna, a vadkempinghez most finnyás voltam. Nem sok lehetőség adódott a környéken, de egy újabb borospince egyik emeleti szobája tökéletesen megfelelt a célra. Végre megbeszélhetjük a hogyanokat.
Jant hagytam kicsit aludni, miközben olvasással múlattam az időt a verandán. Néztem, ahogy a nap eltűnik a környező dombok mögött, méláztam. Még mindig éreztem a tenger hullámzását, pedig egyhelyben ültem, ettől felfordult a gyomrom. Próbáltam sétálni, de hová is menjek. Az esti fénysugárban egyszercsak megcsillant valami a poros úton, odamentem és egy pénzérme volt. Ezüstösen csillogott, az egyik oldalon valami latin szöveg és római számok, a másik oldalon talán egy szerzetes profilja. Letörölgettem, és belemélyedtem a gondolataimba. Ilyenkor felmerül, hogy mit jelenthet ez valójában, egyáltalán jelent-e valamit. Jant láttam a távolban feltűnni, talán ez. Zsebrevágtam a pénzdarabot, és el is felejtettem. Sosem tudok betelni Jan látványával, lehet azért, mert ritkán látom. Most is ahogy jött felém, szinte már az árnyéka is szerelmes gondolatokkal töltött el. Nagyszerű ember, remek szerető. És az alakja, számomra a megtestesült férfiasság. Szerinte persze nem, de ennek köszönhetően sokat törődött vele. A reggeli futás, és az esti súlyzózás már fel sem tűnt, a végeredmény az ő ajándéka. Magas volt és arányos, nem volt semmi, ami nem állt volna jól rajta. Persze ezt ő sosem ismerné be. Büszkén feszítettem mellette, főleg a strandon, ahol a rubensi nők nyálcsorgatva nézték minden mozdulatát. Igaz, egy kezemen meg tudom számolni, hogy az eltelt években hányszor voltunk hivatalos strandon, hiszen volt sajátunk. Most is csak egy halásznadrágot viselt, egyik kezében a piknikkosarunk, a másikban egy pléd. Képes volt utánam jönni a kajával. Ilyen gondolatolvasót még a Föld nem hordott a hátán. És nem odajön, puszi az orcámra, mint azt egy több éves kapcsolatnál már szokás. Kicsit távolabb lepakolt, és a már két szabad kezével átkarolva olyan szenvedélyesen csókolt meg, hogy a strandpapucsom is elpirul, ha visszagondolok rá. Az ilyen apróságok olyan energiával töltenek fel mindkettőnket, hogy feledésbe merül az eltelt két hónap hiánya. Amikor jöttünk a hajón, vagy az autóban, a házban. Már mind egy lehetőség lett volna az eltelt időszak hiányainak a pótlására, de nem! mindig kivárja a megfelelő időpontot, és mindig el is találja. És ez nem kémia, ez emberismeret kérdése. Ezeket az alkalmakat olyan intenzíven éljük meg, hogy bőven kitartásra ösztönöz a következőig. Ilyenkor mindig elszégyelem magam, hogy bármikor is felmerült bennem a szakítás lehetősége. Ember ennél jobban nem szerethet másikat, itt nincs alá vagy fölérendeltségi viszony, nyíltság és tisztaság igen. Nem is emlékszem rá, mikor vacsoráztnuk, viszont minden egyébre igen. Nem lehet leírni, nem is próbálom. Két ember áll egymással szemben, összeölelkezve, és valami ismeretlen fény veszi körbe őket, csak körvonalakat lehet látni, és az összetartoztást. Tényleg jó az itteni bor, soha ilyen közel nem voltam még Janhoz. Sokára értünk vissza a szállásunkra, mert két lépésenként megálltunk nézni a másikat, vagy éppen megcsókolni, vagy csak átölelni. Szavak nélkül már régóta megértjük egymást. Itt jöttem rá, hogy nem szabad másfelé kacsintgatnom, még gondolati szinten sem. Jan mindent megérez és két perc alatt kiolvassa a lelkem. Elmeséltem neki a Joe-val való találkozást, végre, mert már nagyon nyomta a lelkiismeretem. Láttam rajta, hogy elgondolkozik és hogy nem esik jól neki. Végtelenül sajnáltam, kicsit pityeregtem is. Megígérte Jan, hogy ezentúl nem lesznek hosszabb kiruccanások, igaz ezt csak előlegként. Tudtam, hogy azért ilyen, mert a munkájában megtalálja a számításait, nem akartam ezt elvenni tőle, és ezt el is mondtam. Csak ült az ágy szélén, a fejét a kezeibe temette, és kizárta a külvilágot. Nem figyelt arra, amit mondtam, az érintéseimre sem reagált. Félelmetes volt, mert nem tudtam mi lesz a reakciója a történtekre. Igaz, csak egy délutáni kávézás, de ő értette a mélyebb szándékaimat, és ezek ejtették kétségbe. Egymást akarjuk, mindenféle kötelék nélkül. Már nem emlékszem, mikor bújt mellém, de reggel a szorításában ébredtem, annyira maga mellé húzott, hogy nem éreztem a fél oldalam. Éreztem viszont az elvesztésem lehetőségéből táplálkozó félelmét, a feszültséget, ami között örlődik. Megalapozottnak tűnt, de mégsem volt az. Nem tudnék így feküdni mellette, nekem nem megy a színlelés. Szeretem, és csak őt, vissza kell nyernem a bizalmát. Kemény beszélgetés volt, de végre megértettük, ki melyik irányba haladna tovább. Sikerült középutat találni, és úgy tűnik ez nem jár túl nagy áldozatokkal egyik félnek sem. Nálunk nincs klasszikus női -férfi felállás, hiszen egyenlő félként tekintünk a másikra, azért is ilyen a kapcsolatunk. Feltettük az i-re a pontot, és meg is ünnepeltük. Nekem csak Jan kell, senki és semmi más.
