Maga a társ szó talán kicsit közhelyes, páromnak nem mondanám, attól sokkal több volt. Kerestük egymás gondolatait, szinte a másik lelkébe láttunk. Nem is beszéltünk soha feleslegesen, elég volt egy érintés, pillantás, sóhaj. Lebegtünk a föld felett, és még most is néha, ha felidézem a közös pillanatokat. Égett a böröm, ha hozzámért. Minden kívánságomat teljesítette, még mielött megfogalmazódott volna. Egy fülledt reggel, talán május lehetett, elémállt a nagy ötlettel. Menjünk vitorlázni, tudta, hogy lételemem a víz, válaszra sem várva már pakolt is. Akkor kaptam Dariengot, a kis vitorlást. A külsö szemlélönek inkább tünt lélekvesztönek, de nekünk sok boldog órát szerzett. Hamar kiismertem magam a környezö vizeken, rengeteget búvárkodtunk, és élveztük a magányt. Sokan gondolhatnák, minden szerelem a kezdetben lila ködben úszik, mi már négy éve úsztunk benne. Ha a kis hajó mesélni tudna...sebaj megteszem helyette. Ilyen túrákon mindig azt ettük, amit fogtunk. Voltak érdekes ebédeink, hiába éltünk ott már évek óta, némelyik élölénynek a nevét sem tudtuk. Nagyjából a tisztítás, füszerezés, grillezés megoldás illett mindegyikre. Bár pár hónap próbatétel, és a vén rókák hasznos tanácsainak megfogadása után sok meglepetést már nem okozott az étkezés megszervezése, így magunkra is jutott némi idö. Felejthetetlen nyarak voltak. Egyik reggel, kávézás közben megkérdezte, nem hiányzik-e valami az amúgy tökéletes életemböl. Nem. A válasz egy másodpercen belül hagyta el a szám. 22 éves voltam, tele tervekkel és egy tökéletes(nek hitt) kapcsolatban. Mit kellett volna mondanom? Naiv voltam. Nagyon. Némaságban telt el pár nap, mire kiszedtem belöle mire gondolt. A barátai már mind családos emberek voltak, neki is kezdett beindulni a fajfenntartó ösztöne. Pár évvel idösebb volt ugyan, mint én, de gyerekröl szó sem volt az elkövetkezö tíz évben. Ez volt az elsö komoly vitaalap az életünkben.