Találkoztam a halállal, ismét, de most már legalább tisztán látni az okot. Agytörzsi daganat. Nem tudtam mit szólni, mert szólni sem bírtam. Annyira nonszensz, hogy amikor minden sikerült, és csak életünk végéig kellett volna boldognak lenni, akkor jön ez. A sors azt osztotta nekünk, hogy valamelyikünk mindig halálközeli helyzetben legyen? Sokmindenre nem emlékszem ebből az időszakból. Ha ébren voltam, akkor Jan ült mellettem, ugyan mosolyt erőltetve magára, de a szeme mindent elárult. Egyik ébredésemnél anyukám ült mellettem, nem örültem neki, mert sok jót nem jelenthet, ha ő is itt van már. Nagyon távoli helyeken jártam, olyan emberekkel találkoztam, akikkel soha azelőtt. Valamit beszéltek, de nem értettem. Fény és sötétség váltakozik. Jan felé nyújtom a kezem, de csak kétségbeesetten kapálódzom. Ezeket az élményeket az ellenségemnek sem kívánom. Jan minden emlékemben szerepelt, és egyszer sem tudtam megérinteni, és ez olyan félelemmel töltött el, hogy feladtam a küzdelmet, nem akartam, hogy tudatosuljon bennem, hogy végleg elveszítettem. Megműtöttek, állítólag sikerrel, ha öt éven belül nem halok meg.

Megváltoztam. Olyannyira, hogy azt sem tudtam ki az a Jan.  Hazavitt, el sem mozdult mellőlem, de idegen volt számomra. Egész nap az emlékeinket mesélte, a szerelmünkről, a hajóról. a házról, a múltról mindenről. Sajnáltam, mert mindent megtett, mégis egy idő után képtelen voltam egy helyiségben lenni vele. Átköltöztem egy másik szobába, és magamra zártam az ajtót. Nem voltak emlékeim, csak amiket meséltek. Néha volt egy felvillanó kép, de nem tudtam értelmezni, mindenesetre jó jelnek gondoltam. Úgy éltünk egymás mellett hetekig, mint két zombi. Jan egyre kevésbé hitt a visszatérésemben, ettől napról-napra rosszabb kedvű lett. Elővettem a régi képeinket, nézegettem a könyveket, sokat sétáltam, de olyan voltam, mint egy üres lap. A kezembe volt egy toll, de nem tudtam mit írni.

Jan a konyhában főzött, leültem és figyeltem. A mozdulatai ismerősnek tűntek, de az elmúlt napokban sokat ücsörögtem itt, ennek tulajdonítottam. Becsuktam a szemem, muszáj valamire emlékeznem, mert beleőrülök. Éreztem, ahogy a könnycseppek végigfolynak az arcomon, és némán kiabáltam segítségért. Jan letérdelt elém, megsimogatta az arcom és óvatosan megcsókolt. Viszonoztam, húztam magamhoz, hogy még közelebb legyek hozzá. Éreztem, hogy ennél sokkal tovább is van. Ezt egyre többször és egyre szívesebben tettük, kicsit furcsa volt Jan visszafogottsága, de féltett. Minden nap egy kicsit továbbléptünk, hasonlítani talán ahhoz tudnám, hogy valaki tud úszni, de nem mer a víz alá menni, mert fél, hogy megfullad. Újabb hetekbe tellt, mire minden visszatért, Jan elérte, hogy megint belészeressek, így amikor kitisztult a kép, ledöbbentett a szerelmének az ereje. Megvoltak a régi és az új emlékek, egymás mellett, valami félelmetes ugyanazt kétszer átélni. Elemi erővel hatott rám, hogy Jan mennyi mindent tett a gyógyulásomért, soha nem tudnám meghálálni. Ettől a pillanattól kezdve karnyújtásnyinál nagyobb távolság nem volt kettőnk között, és gyökeres fordulatot vett az életünk. Nem a halálközeli élmények hatására, nem az újrafelfedezés ünneplésére. Egész egyszerűen ez a betegség korábban torzíthatta a személyiségem, mert sok olyan emléket is visszakaptam, amikre nem tudok magyarázatot adni. Dühkitörések, oktalan szomorúság, érzelmi ingadozások. Az biztos nem én voltam, akit soha senki és semmi nem ingatott meg. Visszatért az erőm, gyógyulttá ugyan évek múlva nyilváníthatnak az orvosok, de Jan ezt megtette az első veszekedés után. Utálom, amikor az ajtóban hagyja a papucsát én meg átesek rajta.