Jan napok óta különösen izgatott, úgy teszek, mintha nem venném észre, de tudom, hogy tervez valamit. Hetekkel ezelőtt ugyan kifaggatott minden vágyamról, de csak egy volt, azt pedig ott nyomban teljesítette is. Munka után értem jött, ami meglepett, tekintve, hogy gyakorlatilag fél óra gyalog a ház, utána őrült tempóban felmentünk a hegyekbe, nem bírtam ezt a bolondériáját. Kitalált valamit, meg akar győzni? Megint? Minek? Megállt az egyik kilátóterasznál, kiszálltunk. Szedtem össze a gondolataimat, és a bátorságomat, hogy most jól beolvasok neki, mert kicsit émelyegtem. Szemmel láthatóan zavarban volt, tényleg meglepett. Leültem egy kőrakásra eléggé szédültem, ittam egy kis vizet, attól jobb lett, de szegénynek az arcát kellett volna látni, igazán megijedt. Ez megelégedéssel töltött el, büntetésnek is megtette.

Jó negyedóra csendes bámészkodás után nekem támaszkodott, próbált kedveskedni. Nem bátorítottam, de nem is álltam odébb. Egyszercsak megszólalt, hogy jó lenne ha férj és feleség lennénk, mert már nagyon szeretne elvinni egy nászútra. Valahogy nem a legjobb alapozása a lánykérésnek egy kiadós száguldozás. Kiolvastam Jan szeméből, hogy a válaszomat már a saját javára eldöntötte. Biztos elképedne, ha most nemmel válaszolnék, de inkább kifejtettem neki, hogy így is boldog vagyok. Igazából a nászút jobban érdekelt, mint maga az esküvő, meg is kérdeztem nyomban a terveiről, amikor előállt Ausztráliával. Két hónap. Jézusom! És ilyen hamar? Három napom volt férjhez menni, összecsomagolni, és elutazni. Vagyis minden hátralévő napra jutott valami. Mint kiderült, ezt az egészet közel egy éve szervezi, csak közben beteg lettem, és csúszott minden. Csak egy könnyes sóhajt tudtam elnyomni, mert belegondoltam az egészbe, hogy mi lett volna ha...és még mindig úgy gondolom, hogy valaki nagyon vigyáz rám valamiért.

 Öten voltunk összesen, meghitt és elegáns esküvő volt, olyan, amilyenre mindketten vágytunk. A nászéjszaka, hát. Az is különleges volt. Az első döbbenet akkor ért, amikor másnap a repülőtéren Jan egy ismerősének a feleségeként mutatott be, csak így név nélkül, később ugyan elnézést kért, de elmondása szerint annyira boldog ettől a tudattól, hogy világgá kürtölné. Persze ezt nem a birtoklási vágy első jeleként értelmeztem, csak itt látszik, mennyire különböző közegben nőttünk fel. Nem éreztem ettől sem szorosabbnak, sem biztosabbnak a kapcsolatunkat, hiszen anélkül is az volt, Jan viszont valaminek a kezdetét érezhette, hiszen ez nála orbitális változás. A korábbi házasságára egy tévedésként tekintett, aminek a végére nekem sikerült a pontot feltenni, sokat beszélgettünk erről akkor, és meggyőződésem volt, hogy többé nem próbálja meg. Aztán mégis. A hetedik évünket tapostuk közösen, ez szokott lenni ugye az okosok szerint a legszerencsétlenebb, nem mondanám. Megmaradtam, újra tanultam szeretni, és most éppen valahol Ázsia felett repülve marhára nem érdekelt a statisztika. Rómából dél körül indultunk, és várhatóan Darwinba és dél körül érkezünk, csak két nap múlva. Hong-Kongba kaptunk fél napot, hogy nézelődjünk, de igazából az embertömeg olyan mértékű volt, hogy kimentünk beleszippantani a a levegőbe, és visszahőköltünk. Ennyi embert utoljára II. János Pál temetésén láttam. ezt nem lehet leírni. A hosszú út alatt többször észrevettem, hogy figyel, szinte falt a tekintetével. Azt hiszem, most kezdett el igazán felengedni a betegségem óta, kezdi érezni, hogy innen már csak jobb lesz. Egyedül a rövidebb hajam emlékeztett arra, ami volt, de mivel előtte is mindig hordtam valami fejfedőt, ez nem jelenthetett problémát. A két napos utat két napig kellett kipihennünk, ezért nem érdemes ebbe az országba egy hétre jönni. Nagyjából egy egész napot csak a szálloda wellneszében töltöttem, ugyanis optikailag helyre kellett hozni magam. Jan fél nap alvás után nyakába vette a várost, és ment intézni a dolgait, bár nem tudom milyen dolga lehet itt, ahol tudomásom szerint életében nem járt. Nos ebben hatalmasat tévedtem, de ez már a múlt zenéje. A nászút fogalma nálunk elég tág, nem vagyunk az a tengerparton heverészős típus, ezt az egészet egy kalandtúrának terveztük. Ennek köszönhetően összejött egy olyan társaság, hogy azt hittem, valamelyik Indiana Jones filmbe csöppentem. Néhány terepjáró, a legtöbb helyet a benzineskannák és vizesballonok foglalták. Uhh! Itt leültem, és nem hittem el, hogy ez az egész igaz, és bevetjük magunkat a sivatagba, szinte egy csapásra teljesült minden álmom.