Magától értetődőnek tűnt, hogy vannak titkaink, ezek apránként a felszínre is kerültek. Ami nem, az az esti beszélgetéseink alapját képezték. Jan egy ilyen alkalommal megjegyezte, hogy szeretné még idejében körbelátogatni a kedvenc helyeit velem. Ez nagyjából lefedte a fél földkerekséget. Remek, így sincs itthon semmit. Lassan áttérítettem a saját elképzeléseimre, miszerint szeretek utazni, de főleg céltalanul. Meg is egyeztünk, hogy a kettőnk igényét alapul véve meglátogatjuk a szüleit. Nagyon vártam a találkozást, hiszen nekik (is) köszönhetem azt az embert, akiért élnem érdemes. Volt egyben pár napunk, így elindultunk. Nem számítottam semmire, inkább a kíváncsiság vezérelt. Jan szülei egyszerű és mégis modern emberek voltak egyszerre. A szemét az anyukájától örökölte, aki egy végtelenül kedves, őszinte és egyenes tartású asszony volt. Első perctől kezdve a lányaként kezelt, ami eszembe juttatta a szüleimet, és beismerem, titokban sírtam is, mert fájt a hiányuk. Most éreztem először azt, hogy felnőttként kezelt gyerek vagyok. Vagy csak infantilis. Meginogtam, főleg mert külön szobába lettünk elszállásolva. Na ez érdekes helyzetet teremtett, tekintve, hogy mióta élünk már együtt. Mindegy, a lényeg, hogy ottvoltunk. Apósjelölt inkább katonatisztes volt, egy pohár vízért is a nejét szalajtotta és noha tudott olaszul és angolul, társalogni csak német nyelven volt hajlandó, így beszélgetéseink nem nyúltak túl hosszúra. Alapjaiba véve kedves család, és imádnak ultizni. Ennyi. Alig vártam már, hogy láthassam a családom, de ez egyre távolabbi remény lett. Jan ugyan kevesebbet utazott sokkal, de otthon képes volt napokra félrevonulni, ha sürgős, fontos, halaszthatatlan munkája akadt. Kifogásokból és azok jelzőiből szótárat tudnék írni. Mindig is ilyen volt, ehhez szoktam. Mégis minden közös pillanatunk simulékonyan és vidáman telt. Vakságomra jellemzően ilyenkor poszttraumás amnéziába kerültem. Mindig csak a szépre és jóra tudtam emlékezni. Néha kicsúszott a lábam alól a talaj, és kegyetlenül megadtam magam, főleg hisztiztem. Hülyeségeken. Például kilencre ígérte magát, vártam a vacsorával, szépen, kívánatosan, kiéhezve. Ő jött tizenegykor fáradtan, én már aludtam csapzottan. Mint apró méregfogak, amik egyre mélyebbre marnak. Sokszor hetekig éreztem a "harapásnyomokat", Jan pedig nem értette, miért zárom magamra a fürdőszoba ajtaját. Pocsékoltuk egymás idejét rendesen, de amikor egymáséi voltunk, az mindent feledtetett.