Legszívesebben kedvem lett volna felpofozni, azért amit tett. Beválasztani valakit, aki egy feladat végzésére alkalmas, mindig is nagy felelősséget jelentett. Itt olyasmi történt, ami események láncolatát indította el, olyanokét is, amit még én sem ismerek teljesen, hanem csak a felszínt kapirgálom. Espra kedves srác volt, és tehetséges, de egy nagy gyerek. Nem nyújtott sosem megbízható teljesítményt, örökké az evésen járt az esze, akkor is, ha éppen evett. Hosszabb távú projektekbe tényleg nem alkalmaztam volna. Jan igen. Kezdetnek sikerült az egész addigi munkánkat szétrobbantani, a szó szoros értelmében. Viszont olyan meglátásai voltak, képes volt oldalakok keresztül függvényeket rajzolni, egyenleteket vázolni. Szóval egy térlátású matematikussal gazdagodtunk. Sebaj. Később majd még visszatérek rá.

Jan kezdetben egész nap elvonult vele, a dolgozószobába. Nem volt gond, hiszen amikor a munkahelyemen güriztem, fel sem tűnt. Na de amikor egyedül fekszik s kel az ember, nem olyan jó buli már. És persze a hűtőnk az első naptól kezdve állandóan kongott, mintha csak nekem lenne jogosultságom a feltöltésére. Közben összefutottam egy régi, nagyon régi ismerősömmel. Furcsa volt, amikor utoljára találkoztunk, egy huszas éveit taposó kedves, szerény srácot ismertem meg benne. Most pedig egy terepjáróval nyomuló, negyvenes, nagyképű fickót, aki mellesleg már ki tudja hányadik feleségét nyomorítja meg. Sokkoló élménnyel gazdagodtam. Teljesen más világot nyitott meg előttem, egy olyat, ahol fontos a nemek közötti különbségek állandó hangsúlyozása, valamint az alá-fölé rendeltségi viszony kiemelése. Legszívesebben jól szájon csaptam volna, de az erőszak mindig is távol állt tőlem. Az egy óra, amíg a kávézásunk tartott, több hétnek is bőven megfelelt. Pedig milyen nagy szerelem volt a miénk. Soha semmi nem történt, és mégis a kisugárzása még ma is égeti a bőröm, noha ez az emlék valószínűleg a mai találkozással együtt a feledés homályába merül. Kiábrándító nah, ez a nagy kapuzárási pánik meg röhejes, de az illem visszatartott.

Este szokás szerint az üres hütőre értem haza, még szerencse, hogy megszokásból viszek magammal általában valami kaját. Fiúk szokás szerint, az új földönkívüli-felderítő-időutazó projektet nyomták, immár két napja. Jan valamikor éjfél körül zuhant be mellém, felébredtem félig, mert szerettem volna tőle valamit, de a horkolása elnyomta az addigra összekapart gondolataimat. Viszont  ha már sikerült teljesen felébresztenie, gondoltam olvasok egy kicsit. Unalmas könyv volt soron, egy angol nő lekölykedzik egy muszlim palinak, aki végül lelécel gyerekestül a sivatagba. Napok óta semmi fordulat, viszont altatónak jó. Meg ébresztőnek. Odasimultam Jan mellé, éreztem, ahogy veszi a levegőt, és azt is, hogy észrevette az odasimulásomat. Hiányzott már nagyon, az érintése, a csókja mindene. Egy jó kis hancúrra mindig is kapható volt, arra sosem volt fáradt. Ez volt a nagy szerencséje, különben már rég kivágtam volna. Nagyon szerettem hozzáérni, finom illatú és nagyon puha tapintású volt a bőre. Édesen csókolt, és olvasott a gondolataimban. Ezek az alkalmak voltak a megbocsájtás órái, akármikor jött és bújt, vagy fordítva. És mindig figyelt, szinte csak rám figyelt, semmi másra. Nem az óra ketyegésére, a kutyaugatásra. Nem. Csakis rám. Pontosan tudta, mikor mire van szükségem, mikor mit kell tenni, vagy mit nem. Jól összegyúrt párost alkottunk.