Nem biztam soha senkiben. Nem hittem soha semmiben. Na ez egy hatalmas hiba volt egy barátságos és vallásos közegben. Okos ember más hibájából tanul, nekem sikerült saját tapasztalatokra szert tenni. Kezdve attól, hogy gyereket vártam egy idegen országban ráadásul egy elvált külfölditől. Triplacsavar. Attól kezdve, hogy az ujjamra húztam egy bóvli karikagyűrűt, és a leánykori név rubrikát is kitöltöttem, minden ment, mint a karikacsapás. Ha elkérték a biztosítási kártyám, abból úgysem bogoztak ki semmit. Egy hosszabb munkanap után alig vártam, hogy vízszintesbe vágjam magam, és csak feküdjek. Persze a fiúból azóta lány lett, és egy szekrénnyi rózsaszín apró ruhácska várta már a viselőjét. Azóta is. Esténként sokat sétáltunk Jannal, mindennap lementünk úszni, rajtam alig látszott az állapotom, csak mindig aludhatnékom volt. Egyszer-kétszer elő is fordult, hogy átaludtam a délelőttöt. Nem éreztem károsnak, baljósnak pláne nem... Arra keltem, hogy Jan eszelősen ráz, kiabál valamit, de nem értettem semmit. Később megint kiabálás, nagy fény és fehérség vett körül, majd hirtelen elkezdtem zuhanni egy sötét mélység felé. Tompa puffanással értem földet és a zsibbadtságtól szinte fuldokoltam. Nem kaptam levegőt, mintha a víz alá nyomna valaki. Hatalmas fájdalom tört rám a szívem felől és kezdődött minden elölről, fény, zuhanás végül fuldoklás. Három napig csak a gépek tartottak életben, és már csak engem. Valami történt, de hogy pontosan mi, arra csak a jóisten tudná a választ, ő pedig nem felelt a kérdéseimre, úgyhogy életem hátralévő részéből kiiktattam. Két hónap után mentem haza, addigra sikerült "rehabilitálni" a testem. A lelkem már sosem lesz a régi, és sok mindent másként látok. Amikor "odaát" voltam, akkor értettem meg, hogy mire való az élet, és mire nem szabad elpazarolni. Itthon várt a családom, a barátaim jöttek folyamatosan látogatni, óvatosan érdeklődtek a hogylétemről, a baba körüli témát nehézkesen kikerülve. Mindez nagyon jólesett, a gondoskodásuk segített átívelni a völgyeket. Ám másra sem vágytam jobban, mint egy szerelmes éjszakára Jannal. Ehhez előbb végig kellett zongoráznom az ő lelkén is a gyász folyamatát. Nem ment könnyen, sokat sírtunk, együtt pakoltuk el a kis ruhácskákat, de nekem Jan kellett. Eljött az az idő is, amikor észrevettem az arcán az ismerős gesztusokat, a csillogást a szemében és a félre nem érthető mozdulatait. Ekkor törte meg a hallgatást egy vallomással. Kereste a módját, miként jöhetne utánam, ha én is meghalok. Szerelmesen nézett rám, és bevallom, a lelkünk itt már egy volt. Nem volt tovább én meg te, csak mi. Elmeséltem neki, hogy milyen nyugalom van a lelkemben és a test nem old meg semmit, csak közvetítő szerepe van. Új irányok felé fordultunk és az együttléteink a százszorosát kínálják minden korábbinál. És már tudom, mi a célom az életemmel.