A válság alapja a számomra kérdéskörbe sem tartozó gyerektéma. Annyira szerettem, hogy fel sem merült bennem, hogy emiatt konfliktust gerjesszek. De már nem éreztem öszintének az öleléseit. A spontán együttlétek ritkultak, kezdtem magam egy ovuláló majomnak érezni. Szerencsémre nem koronázta siker a próbálkozásainkat, ö csalódott volt, nekem meghalt a lelkem egy darabja. Nem bírtam tovább, egyik reggel összeszedtem a legszükségesebb holmijaimat és vártam, hogy felkeljen. Nem volt vita, csendes sziával vetettünk véget négy évnyi boldogságnak. Nagyon nyomorult napok következtek. Vagy ettem, vagy ittam. Semmi sem volt jó, szenvedtem, mint egy kutya. Egy lakást béreltem, nem volt sok cuccom, üres volt, mint a lelkem. Két hónap telt így el, zombiként. Az önsajnálat kikészített, felemésztett. Mindig céltudatos voltam, amit elértem azt saját erőből sikerült, nekem sosem volt úgymond szerencsém. Kemény évek munkájával, és saját önzésemmel értem el mindent, dehogy fogom egy hirtelen ötlet miatt felborítani. Pedig dehogynem! Sokat fogytam, alig ettem valamit, főleg ittam, akkor is bort, hogy gondolatmentesebb éjszakáim legyenek. Egy valami nem tűnt fel, de a jelen helyzetbe ez is belefér. A barátnőm világított rá, hogy szerinte nagyon hízok, amióta... és tényleg. A harmadik teszt sem hazudott. Terhes vagyok. Gyors telefon, másnapra doki egy műtét lehetőségét felemlítve. Este segítségül hívtam ismét egy pohár bort, hétvége jön úgyis. Nem tudom mikor aludtam el, de másnap 11 körül ébredtem. Meglepően pihenten, kiegyensúlyozottan. És átgondoltam. Nem vagyok gyilkos, ezt a gyereket ketten alkottuk, nem dönthetek a sorsáról egyedül. Felhívtam Jan-t. Nem tűnt meglepettnek a hívásomtól, ami viszont engem lepett meg. Nocsak. Találkozót beszéltünk meg délutánra.Lassú ébredés, gyors tusolás után felöltöztem a legszebb ruhámba, már amelyik rámjött, és útnak indultam. Érdekes, eddig fel sem tűnt, hogy itt szorít, ott szűk egy ruha. Valószínűleg ekkor már végleges volt a döntésem, ezért lett hirtelen minden kicsi. A randink elég hivatalosra sikeredett, egy erőltetett mosoly gyors kézfogás, semmi puszi. Ettől ismét elveszítettem a bátorságom, szükségem volt egy székre, le is rogytam menten a kerti padra. Kaptam egy narancslét, amit képtelen voltam meginni. Érdekes, eddig a gyomorégés is kimaradt. Beszélgetni kezdtünk, semleges témákról, kivel mi történt. Mivel egyikünkel sem történt semmi, elég hamar kínos csend telepedett a kertre. Láttam, hogy jobb, ha gyorsan közlöm a tényállást és lelépek. Jan ekkor megemlítette, hogy eladja a vitorlást, ha nem kérem. Hátradőltem, csak néztem magam elé, és elkezdtek potyogni a könnyeim. Nem ezért jöttem ide, hogy közölje eladja az életünket. A vitorlás érzékenyen érintett. Ezt ő is tudta. Mit akarok én ettől az embertől, ha ilyen könnyen megválik tőlem? Eladja a múltját. Nem szorult rá az árára, ha az emlékek zavarják, akkor ennyi erővel a házat is lebonthatná, mert én rendeztem be az egészet. Csak néztem rá homályos szemekkel, és láttam a tekintetében, hogy neki is fáj. Ráhajtottam a vállára a fejem, nem tudom miért, hirtelen nehéznek tűnt a világ, átkarolt. Akkor ennyi volt. Ő már lezárta, amit én most nyitottam meg újra. Simogatta a fejem, és mondott valamit, de az anyanyelvén, amit szokás szerint nem értettem. "Gyerekünk lesz"- csak ennyit motyogtam halkan, nem tudom mennyi idő telt el mire reagált, de nem is volt fontos. Még szorosabban átölelt, a hasamra tette a kezét, és megköszönte, hogy visszahoztam a fiát. Nem tudom, miből gondolta, hogy fia lesz, mindenesetre az estét már együtt töltöttük. Azóta sem értem, hogy miért kellett ez a csavar az életemben, két hónap apátia, amikor mindketten ugyanarra vágytunk, a másikra. Talán a hormonok játszottak, talán az egom. Lényegtelen már.

Maga a társ szó talán kicsit közhelyes, páromnak nem mondanám, attól sokkal több volt. Kerestük egymás gondolatait, szinte a másik lelkébe láttunk. Nem is beszéltünk soha feleslegesen, elég volt egy érintés, pillantás, sóhaj. Lebegtünk a föld felett, és még most is néha, ha felidézem a közös pillanatokat. Égett a böröm, ha hozzámért. Minden kívánságomat teljesítette, még mielött megfogalmazódott volna. Egy fülledt reggel, talán május lehetett, elémállt a nagy ötlettel. Menjünk vitorlázni, tudta, hogy lételemem a víz, válaszra sem várva már pakolt is. Akkor kaptam Dariengot, a kis vitorlást. A külsö szemlélönek inkább tünt lélekvesztönek, de nekünk sok boldog órát szerzett. Hamar kiismertem magam a környezö vizeken, rengeteget búvárkodtunk, és élveztük a magányt. Sokan gondolhatnák, minden szerelem a kezdetben lila ködben úszik, mi már négy éve úsztunk benne. Ha a kis hajó mesélni tudna...sebaj megteszem helyette. Ilyen túrákon mindig azt ettük, amit fogtunk. Voltak érdekes ebédeink, hiába éltünk ott már évek óta, némelyik élölénynek a nevét sem tudtuk. Nagyjából a tisztítás, füszerezés, grillezés megoldás illett mindegyikre. Bár pár hónap próbatétel, és a vén rókák hasznos tanácsainak megfogadása után sok meglepetést már nem okozott az étkezés megszervezése, így magunkra is jutott némi idö. Felejthetetlen nyarak voltak. Egyik reggel, kávézás közben megkérdezte, nem hiányzik-e valami az amúgy tökéletes életemböl. Nem. A válasz egy másodpercen belül hagyta el a szám. 22 éves voltam, tele tervekkel és egy tökéletes(nek hitt) kapcsolatban. Mit kellett volna mondanom? Naiv voltam. Nagyon. Némaságban telt el pár nap, mire kiszedtem belöle mire gondolt. A barátai már mind családos emberek voltak, neki is kezdett beindulni a fajfenntartó ösztöne. Pár évvel idösebb volt ugyan, mint én, de gyerekröl szó sem volt az elkövetkezö tíz évben. Ez volt az elsö komoly vitaalap az életünkben.

Hallottam a garázsajtó csukódását, gyorsan befejeztem a fözést és átöltöztem a vacsorához. Semmi. Egyszerüen be sem köszöntél, hanem felmentél a dolgozószobába. A születésnapom volt. Majd nemsokára megjelentél a kedvenc mosolyommal az arcodon, valamit a hátad mögé rejtve köszöntöttél fel. A valamit persze azonnal látni akartad rajtam, így a vacsora is böven kihült. Szerettem a meglepetéseidet. Este, amikor Firenzében a Diana parkban sétáltunk. Emlékszel? Langyos szellö fújt, az emberek már hazafelé siettek, mi csak ültünk egy padon, fogtuk egymást kezét és hallgattuk a vízesés dallamos csobogását. Átkaroltál, megpusziltad a nyakam, és édesen becézgettél. Sosem értettem az anyanyelved, nekem túlságosan pörgös. Pedig egykor tanultam is. Közelebb hajoltál, vártam a csókod, de te finom puszit nyomtál a homlokomra. Mindig úriemberként viselkedtél. Sehol nem hoztál kellemetlen helyzetbe. Az elsö csókunk még aznap este a szállodában történt. Mivel nem voltunk házasok, külön kellett aludnunk, hivatalosan. Persze ez egyikünket sem érdekelte. Átjöttél egy üveg borral, két pohárral kedvcsinálónak. Nagyon vágytam rád, amint átöleltél megcsókoltál. Nem eröszakosan, éppen csak simogattad az ajkaiddal az ajkaimat. Szüzies volt. Aztán finoman birtokba vettél, de a karjaiddal tartottál, mert remegtem az érzéstöl. Már nem tudom ki gombolta ki a ruhámat, fontosabb volt, hogy újra érezzelek. Az elsö voltál az életembe, tudtam, hogy rád várok, de megérte. Vigyáztál rám, odafigyeltél minden részletre, és esetlenségemben bátorítottál. Cserébe öszinte, érintetlen szerelmet kaptál.

Fekete kavicsok között szórom a homokot. Hullámok jönnek- mennek, mindig kicsit mélyebbre sodorva az érzéseimet. Képtelen vagyok elhinni, hogy nincs többé. Amióta meghalt nem mozdultam ki. Tavaly még.,.Együtt keressük a tenger kincseit, kevés van, az is csalóka. Látomásként ölel át, hirtelen vesztettünk el mindent, amit szent ereklyeként öriztünk. Egy csoda virágzása örökké él. Az övé volt, neki adtam. Kaptam cserébe gyengéden izzó ölelést, a pokol tornácán. Kevés volt. Az élete kellett. Megkaptam. Tokkal- vonóval, koporsóban. Nem így képzeltem el a jövöt. Így is velem van, akármikor. De nem úgy. Ahhoz be kell hunyni a szemem. Akkor a sziklákon is behunytam, amikor végigsimitva az arcom megkérdezted. Igent mondtam. Az édes ölelésed tompán megbillentett. Próbáltam megkapaszkodni, te tartottál, sikertelen. A fekete kavicsok helyett már szürkék, barnák és sárgák jönnek. Néhány kisgyerek vödörbe halmozza drága kincsét. Akár a miénk is lehetne, de neked nem kellett. Önzö ösztönlény voltál, az evolúció csúcsa. Hitted. Szeretlek ezért is. Ugyanúgy gondolkodunk, lélegzünk, csúfolkodunk. Csak te halálra ítélted magad aznap. A habokra bíztad a jövönket. Köszönöm ezúton.

A múlt. Egy széles fogalom. Érthetetlen mozdulatok, élhetetlen közjátékok. Révedezö tekintet, olvadó mosoly, félszeg próbálkozás. Elvetemült voltam, vak és gyenge. Belémrúgott hirtelen ez az érzés, oda mindenem. Egy élet. Kár a folytatáson rágódni, nincs értelme. Egy ember, ö a minden, ö az alkotó, a teremtö, a pusztító. Amit valaha is adott, ereklyeként örzöm, de mit is adott? Nagyjából semmit, amivel tovább húznám, mint egy görcsös vízcsepp az ablakon. Egy mosoly. Semmi. Egy érintés, még ma is beleborzongok. A kémia az müködik na. A tekintete volt az igazi. Gyönyörü szempár, játékos. Bárcsak újra láthanám, érezhetném. Soha nem fogom már. Meghalt. Volt egy utolsó gyenge szikra, de abban minden szertefoszlott. Megértettem. Megkerestem gyorsan a helyem, azt ahová való vagyok, azt ahol a hiányom szembeötlö lett. Nem erre születtem, nem erre a szenvedélyre számítottam. Kell keresnem egy fájdalommentes átjárót a két szegmens között. Nem lesz tudom. Fájni fog, de nagyon, és nekem kell, hogy fájjon. Csak egyszer szeretném szeretni ennyi talán nem bün. De ha mégis, számomra az élet is az. Esedezve érintetlenül várni, amíg megkóstol, amit egyböl lakoma követ. Az élet egy nagy zabálás úgyis. Gyengéd zabálás.