Kedvenc helyem (az egyik)

 2010.03.30. 00:45

Sosem fogod elhinni, hogy miért pont ez. Majd a végén elárulom.

Sokat vitorláztunk, szinte az egész nyári szabadságunkat a hajón, a tengeren töltöttük. Az Adriát mindig máshol kezdtük el felfedezni, úgy ahogy egymást is. Minden napra tartogattál valami újat magadból, hol egy apró bók, hol a kifinomult ízlésed trükkjei. Reggel a szárazföldet vettük célba, itt nem voltak kikötők, települések. Mégcsak emberek se nagyon, csak kabócák, de az rengeteg. Szinte fülsiketítő hangon tudták az éneküket nyomni, viszont ha elhallgattak, az maga volt a menyország. Távolabb a parttól kikötöttünk, és a gumicsónakkal közelítettük meg a sziklás partot. Eltartott egy ideig megfelelő helyet találni, de végül sikerült. Végtelen erdők, buja növényzet, szinte átjárhatatlanul. Már jártál erre, mert ismerted az irányt. Bevallom, engem a félelem fogott el, mert tényleg érintetlen táj tárult a szemünk elé. Gyorsan felkapaszkodtunk a hegyoldalon, és már meg is láttam, hogy miért volt érdemes pont itt megállni. Hatalmas völgy tárult a szemünk elé, amelynek a közepén egy picinke tisztás terült el, kettészelve azt pedig egy patak csordogált. Valami ilyesminek képzeltem el Milne Százholdas pagonyát. Körben pedig a végeláthatatlan zöld hegyoldalak. Szerettem a hegyeket, el sem tudnám képzelni az életemet nélkülük, de ez a kis völgy maga volt a béke szigete. Amint leértünk a rétre, kezdtek kirajzolódni a virágcsoportok, némelyiket fel sem ismertem, mert sosem láttam hasonlót. A tisztás szélén egy takaros faházikó állt, amit eddig a fák árnyékától nem lehetett észrevenni. Ez volt a célunk. Titkon reméltem, hogy az éjszakát is itt töltjük, mert a ház és a táj mesés volt. Így történt.A ház korábban amolyan menedékként szolgált az itt legeltető pásztoroknak, mostanra főleg turisztikai funkciója volt. Nem voltunk egyedül, kinyílt az ajtó, és egy kedves hölgy beinvitált minket. Mondanom sem kell, egyikünk sem értette, miket mondott, de nagyon beszédes arcát figyelve minden nyelvi akadály elhárult.

Három nap nyugalom, reggelente a kis erdei útra hoz friss tejet, sajtot és kenyeret. Kábé ennyi. Imádtalak ezért a meglepetésért, nagyon imádtalak. Szinte kitaláltad mindig minden gondolatomat. A ház egyébként nagyon egyszerű volt, puritán berendezésű, nagyon kedves. Mindenünk megvolt.

Kimentem a mezőre megnézni a patakot, ami közelebbről elég félelmetes volt. Gyors folyású, nagy esésekkel, és hatalmas kövekkel a partján. Szerettem volna megkóstolni a vizét, de a meredek szélen elvesztettem a bátorságomat, így maradt a kút. Délután hatalmasat sétáltunk a környező erdőben, végigjártuk az összes vadlest, hátha vadat is látunk, de nem volt esélyünk, mert hatalmas területet birtokoltak.

Fáradtan rogytam le a hozzám legközelebb eső székre, és szinte az asztalra borulva telepedett rám az álom. Egy olyan álom, ami talán a világ legédesebb cukorkájánál is csábítóbb. Átkaroltál, odavittél az ágyhoz, segítettél levenni a ruhám, miközben én már a párnát szorongattam a fejem alatt. Betakargattál, mint egy gyereket, és mellém bújtál, ne fázzak. Éreztem a nyakamon a szuszogásod, a sűrűségéből ítélve még ébren figyelted, ahogy veszem a levegőt, miközben a karod a csípőmön pihent. Gyengéden simogattál, óvón, nehogy megzavard az álmom. De nem aludtam el, mert anélkül sosem szoktam, hogy ne szeresselek egy picit. Érezhetted ezt, mert a kezed egyre lejjebb csúszott, és óvatosan magadhoz húztál. Sosem voltál tolakodó, igazi úriember módjára, kivártad a válaszom, ami persze sosem volt elutasító. Miért is lett volna az. Szerettem ha szerettél és viszont. Fantasztikus éjszakát töltöttünk együtt, és már értem, hogy a régi szalmazsákos ágyak miként járultak hozzá a bőséges gyermekáldáshoz, de erre majd egyszer külön visszatérek.

Csak egy píííllanaaat...

 2010.03.28. 21:55

Régen történt az első nagy pillanat, talán vagy nyolc éve. Tulajdonképpen eseménynek sem nevezném, csak évek múltán kapott jelentősséget minden egyes mozzanat. Időnként meglátogattam a barátaimat a munkahelyükön, laza hely volt, főnök nélkül, mindenki tette a dolgát, mégis jól működött az egész. Mindig is ilyen helyről álmodtam. Túlságosan nagy helyet béreltek, mert kellett a sok cuccnak, viszont ők egykupacban ültek, és hát úgy adódott, befogadtak maguk mellé egy srácot, aki szintén magányos farkasként dolgozott. Talán kívülállónak érezhette magát, mert mindig egymagában tett-vett az irodájában. Sosem értettem ezt a magatartását, furcsa volt. Nyitva hagyta az ajtaját, de senki nem ment be, mindenre felfigyelt, de sosem jött ki. Egyszercsak megint arra jártam, van egy jó kinaikajás a környéken, vittem a fiúknak harapnivalót. Miközben leültem a részemet megenni, ő is kijött. Először csak inni, kínáltam nem kért, de megállt mellettem. Kicsit kényelmetlenül érintett, mert miközben szürcsöltem a forró levest, nehéz volt kommunikálni bármilyen formában. Erre A (nevezzük így) előszed egy banánt a hűtőből, leül mellém, majd komótosan elcsócsálja. Mindezt teljes társalgás, vagy bármiféle érintkezés nélkül. Na itt már pislogtam egyet lányos zavaromban, próbáltam kezdeményezni, de ő csak a lenyúzott banánhéjat rakosgatta maga előtt. Na erre még én sem voltam felkészülve. Módomban állt jól megfigyelni a srácot, aki már nem is nevezhető srácnak, hiszen nálam is vagy tíz évvel idősebb, bár rendkívül kölyökképű volt. A barátaimmal sokszor említettük egymás között, hogy milyen melankólikus természete van, de mindezt annak a számlájára írtuk, hogy nemrég fejezett be egy számára előnytelenül végződő házasságot. Meg kell valljam, amikor ezt elárulták, komolyan meglepődtem, hiszen még a női nem ismeretét sem feltételeztem róla, nemhogy egy házasságot. Na így ülve szépen figyeltük egymást, gyönyörű barna szeme volt, és annyira beszédes tekintete, hogy akaratlan is hosszan pásztáztam. Szólni viszont nem szóltunk egymáshoz. Azt hiszem, nem is lett volna mit mondanunk, mert mint egy fal omlott le előttem a felismerés, hogy érzem a gondolatait. Szinte meztelenre vetkőztette a lelkemet, miközben csak némán ült velem szemben. Félelmetes volt ez a felismerés. És lehullt a lepel, megszólaltunk. Megkérdezte, kérek e vizet, és én kértem.

Na itt kezdődött az egész kálváriám.

Amikor nyaralni készültünk a barátaimmal, még nem tudtam, hogy gyökeresen más fordulatot vesz addigi szürke életem. Úgy hozta a helyzet, hogy együtt ment mindenki, A is jött velünk, addigra kicsit oldottam kapcsolatba került a fiúkkal, szinte már barátok lettek, így senkinek nem volt kifogása az ellen, hogy elhívjuk. Adria. Szokásos örök szerelem.

Minden adott volt, reggelig tartó bulizások, féktelen jókedv, gyönyörű helyek. Egy ilyen átmulatott nap után fáradtan lementem a partra, hogy egy kicsit egyedül legyek, kisimuljanak a gondolataim, rendezzem a soraimat. (a következő bulira persze) Ahogy kóvályogtam, álmaim teljesen máshol jártak, mint egy földöntúli paradicsom. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül, de nem akartam megfordulni, nem érdekelt, ki van még ott, és mit csinál. Megálltam és mélyen lélegeztem be a friss tengeri levegőt. A mögém állt, és átkarolt, a csípőmön pihentette meg a kezét, miközben a fejét a vállamra hajtotta. Szeret, már régóta és szenvedélyesen. Tudtam róla, nem is kellett mondania, ez amolyan megerősítésképp hangzott. Beletúrta az arcát a hajamba, és a fülemet kezdte csókolgatni. Erre megfordultam, és lágyan megcsókolt. Igazán alig álltam meg a lábamon, mert olyan belső feszültség szabadult fel, amihez foghatót még elképzelni sem mertem. Éreztem a lelkét, a gondolatait. Tudtam  mit szeretne, és azt tettem. Nem voltak gátlásaink. Egyszerre dobbant a szívünk is, úgy éreztem, mintha az örökkévalóság óta ismernénk egymást. Rendkívül gyengéd és figyelmes volt. Szinte észre sem vettem, de ott álltunk egymással szemben ruhátlanul, és ahogy a testét figyeltem a gondolatait is láttam. Leírhatatlan, ehhez képest a halálos szerelem sehol sincs. Létezik ilyen, hogy alig ismerem és mégis mindent tudok róla? Magához húzott, végigcsókolta a testem, és a vágy minden porcikáját végigéltük. Egyszerűen nem tudtuk abbahagyni, nem akartuk abbahagyni. Felmentünk a szállodai szobámba, mert már kezdett világosodni, és fáradt is lettem hirtelen. Ahogy zubogott rám a víz a zuhanyzóban, ő is csatlakozott, de nem a zuhanyozáshoz, hanem hozzám. És folytattuk ott, ahol a parton abbahagytuk. Gyengéden majd egyre intenzívebben. Sírtam, amikor abbahagytuk, nem akartam, hogy elhagyjon, hogy vége legyen. Vele szeretnék maradni örökre, úgy ahogy a zuhanyzóban voltunk. Akinek volt más hasonlóban élménye, az tudja, miért sírtam még hosszú percekig, akinek pedig nem, annak minek magyarázzam. Földöntúli szerelem volt ez maga, ami egyedül nem jár.

Címkék: bloggerszerelem

Útfélen II.

 2010.01.11. 12:10

Ez már csak így zajlik manapság, szükség törvényt bont. Szépen hazaautókáztam a majdnem megcsalós bolognai kávézásból, hajnali fél ötre haza is értem. Kocsibehajtó kivilágítva, kutyák a kertben gyakorolják az ásást (jajdejó). Ugyan van egy segítségem a ház körül, de ilyen korán még sosem láttam. Valójában, csak egyszer találkoztunk, olyan mint egy szellem, végülis akkor jön, amikor ráér, tudja mi a dolga, ezzel nem is volt idáig probléma, csak meglepődtem. Na mindegy, garázsba leparkoltam, kutyákat összeszedtem, és félkómában beálltam a zuhany alá. Tompán bámultam magam elé, hagytam hogy a forró víz lemossa rólam a bűnös gondolatokat, ugyanakkor azon járt az agyam, hogy hogyan tovább. Ez így nem maradhat, vagy itt fogok egyedül elfonnyadni, bízva a néhány hetente feltűnő szerelmemben, vagy felrugok mindent, és belevágok egy olyan ismeretlenbe, aki legalább mellettem áll esténként. A gőz már egészen belepett mindent, az ajtóig sem láttam, tulajdonképpen elaludhattam állva. A hirtelen ajtónyitásra összerezzentem, megijedtem, amikor egy sötét árnyék felém tartott, és szinte feltépte a zuhanyfülke ajtaját. Hátrébbléptem, egészen rápréselődtem a falra, amikor kivettem Jan arcvonásait. Minden vágyamat teljesülni éreztem abban a pillanatban, amikor ismerős mozdulatokkal elsimította a hajam a szememből, és egy finom puszit adott a homlokomra.Teljesen máshol jártak a gondolataim, és amint megérintett, az ismerős bizsergés járt át.

 

Címkék: szerelem hazatérés

Útfélen

 2010.01.10. 23:04

Jan már megint elment. Mindig ez van, csak ígérgeti, hogy ez volt az utolsó, aztán mégis megy, nagyon egyedül vagyok. Hogy hová, azt nem mondhatja meg, köti a szerződése. Éppen a konyhába mosogattam, amikor beszélgetés közben megemlítette, hogy kapott egy megbízást, rosszul esett, a sírást is csak a büszkeségem miatt mellőztem, de a kezemben lévő poharat már csak a földre tudtam ejteni tehetetlenségemben. Megígérte, hogy nem megy többé, és mégis átvert. Közöltem vele, hogy nem fogom megvárni, nem bírom a bizonytalanságot, a magányt, hogy örökké csak várjam. Utoljára két hónapig volt távol, azt sem tudtam, merre. Ilyenkor néha felhív, közli jól van, dolgozik, hogy vagyok és csók. Nehéz így élni, nagyon nehéz. Kezdetben még örültem a hosszabb egyedüllétnek, mert olyankor alkothattam, kísérletezhettem kedvemre, nem kellett alkalmazkodni a megszokott napi rítusokhoz. Ha egyedül vagyok, nem érdekel ha este reggelizem vagy nappal alszom. Mindez a nagy szabadság kezdett felgyűlni, kezdtem másfelé érdeklődni, másiránt. Janba nagyszerű lelki társra találtam, szinte személyes találkozás nélkül, az éteren keresztül tudtunk kommunikálni. Nem volt szükségünk semmilyen kontaktusra ahhoz, hogy tudjuk a másik gondolatait. Na egy ilyen gondolatomra fáztam rá, de nagyon. Hiába ismertük egymást alaposan, apró titkok mindig is voltak a másik előtt, olyan mély bugyrokba rejtve, ahol szinte magunk is alig leltük. Amikor megszólalt a mobilom, mindent eldobtam. Csak páran ismerték a számom, és legtöbbször Jan hívott rajta, hogy jön, és mikor. Hát nem Jan volt. Nagyon régen, még középiskola alatt volt egy plátói kapcsolatom, egy nálam tíz évvel idősebb sráccal. Akkor már nős volt, nálam ez tabu, azért csak plátói maradt. Ő hívott telefonon. Joe. Meglepődtem rendesen, hiszen abból a világból senkivel nem találkoztam már jó évtizede. Gyors feleszmélés után nem kezdtünk litániákba, elhadarta, hogy Bolognába utazik éppen, és van e kedvem kávézni. Naná! Mindent eldobtam már korábban, de a döbbenettől fél óráig röhögőgörcs kínzott. Tényleg nagyon örültem, nagyon feldobott magának a találkozásnak a ténye is, de hogy egy régen látott ismerősömmel tölthetek el egy délutánt, kötetlenül, kettesben, ez minden várakozásomat felülmúlta. Csak ültem, néztem magam elé az első döbbenettől, aztán irány a zuhany-fodrász kombó. Elég csapzott voltam, így semmi képpen sem szerettem volna nyomot hagyni benne. Két nap múlva találkozó, addigra formába lendültem. A várakozás teljesen kikészített, nagyon izgatott voltam, annyi idő eltelt az utolsó találkozásunk óta, hogy elkezdtem a fejemben csoportosítani a fontos közlendőket, a kevésbé fajsúlyos dolgokat pedig elvetettem, hiszen csak egy délutánnyi időt szántunk egymásra. Érdekes momentum, hogy a gondolatok rendezgetése közben jó ha egyszer eszembe jutott Jan. Most nem hiányzott. Annyira nem.

Joe nagyon jól nézett ki, igazi karakteres negyvenes. Na jó, negyvenegyes, mert azért még nem tart a végén. Sötétbarna haj, nagy zöldesbarna szemek, én meg félájultan néztem, hogy szinte semmit sem változott, sőt még vonzóbb lett. Mindig is sportos volt, de sosem a tömegsportokat szerette, hanem a veszélyeseket. Hegymászás, gleccsersí, vadvíz és társai. Jót tett az alakjának, nagyon formás feneke és markáns, ugyanakkor lágy vonásai voltak. Nehéz volt komoly arcot vágni az érdeklődő kérdéseire. Tudta, hogy van valakim, hiszen ő is sejtette, hogy nem fakultatív élek itt. Mindig is jó emberismerő volt ő is én is, nem nagyon tudtuk a titkainkat egymás előtt megőrizni, és egyből tudtuk, mit gondol a másik. Csak ránézésre. Ekkor fogta meg a kezem, de csak érintőlegesen, és megkérdezte, mi a baj, mert nem szeretne beletenyerelni semmibe. Pedig az már sikerült neki. Megittuk a kávénkat, mert nem szerettem volna a többi vendéget közönségnek tekinteni, és elindultunk palotanéző körútra. Abból van itt elég. Közben beszélgettünk, és felfedtük egymásnak azt, ami már régóta váratott magára. Sokat sétáltunk, nem tudnám újból felidézni az útvonalat, annyi emlék tódult össze. Végig fogtuk egymás kezét, de inkább csak az egyéb érintkezési lehetőségek hiánya miatt. Amikor besötétedett, csodálva néztük a kivilágított házakat, a zegzugos kis utcácskákat. Bár bevallom, mint mindig, most is a robogósok haláláért szorítottam. Borzalmasan zavaróak. Egy csendesebb pillanatban John megállt velem szemben, és közölte, hogy nem üzleti úton van, hanem valójában értem jött. Majdnem összeestem, nem erre számítottam. Próbáltam menekülőútvonalat találni, valahová elfutni, bár magas sarkúban ez hiábavaló próbálkozás lett volna a macskakövön. Megszorította mindkét vállam, már szinte fájt, és belenézett a szemebe kérdőn, hogy én mit akarok. Nem ezt, válaszoltam. Nem tudtam mit válaszolni, némán mentünk egymás mellett, de még mindig kézenfogva. Már nem úgy fogtam a kezét, mint azelőtt, inkább ő szorította. Nem akart többé elengedni, nagyon nehezen talált rám. Szerettem Jant, de hiányzott a testi szerelem, és nem voltam abban a helyzetben, hogy nagyon válogassak. Jan két hónapja ment el, azóta semmi, de most még telefon sem. John elkísért az autómig, de szótlanul búcsúztunk el egymástól, nem tudtam megtenni azt, amire mindennél jobban vágyok. Egész úton kavarogtak a gondolatok a fejemben, jól teszem, hogy egy régi barátot így eldobok? A telefonom után nyúltam, felhívtam Joe-t, és elmondtam neki, hol lakom. Ennyire futotta. A többit majd ő eldönti, hogy akar-e még találkozni velem, vagy hogysmint.

Láncolat

 2009.12.27. 15:00

Legszívesebben kedvem lett volna felpofozni, azért amit tett. Beválasztani valakit, aki egy feladat végzésére alkalmas, mindig is nagy felelősséget jelentett. Itt olyasmi történt, ami események láncolatát indította el, olyanokét is, amit még én sem ismerek teljesen, hanem csak a felszínt kapirgálom. Espra kedves srác volt, és tehetséges, de egy nagy gyerek. Nem nyújtott sosem megbízható teljesítményt, örökké az evésen járt az esze, akkor is, ha éppen evett. Hosszabb távú projektekbe tényleg nem alkalmaztam volna. Jan igen. Kezdetnek sikerült az egész addigi munkánkat szétrobbantani, a szó szoros értelmében. Viszont olyan meglátásai voltak, képes volt oldalakok keresztül függvényeket rajzolni, egyenleteket vázolni. Szóval egy térlátású matematikussal gazdagodtunk. Sebaj. Később majd még visszatérek rá.

Jan kezdetben egész nap elvonult vele, a dolgozószobába. Nem volt gond, hiszen amikor a munkahelyemen güriztem, fel sem tűnt. Na de amikor egyedül fekszik s kel az ember, nem olyan jó buli már. És persze a hűtőnk az első naptól kezdve állandóan kongott, mintha csak nekem lenne jogosultságom a feltöltésére. Közben összefutottam egy régi, nagyon régi ismerősömmel. Furcsa volt, amikor utoljára találkoztunk, egy huszas éveit taposó kedves, szerény srácot ismertem meg benne. Most pedig egy terepjáróval nyomuló, negyvenes, nagyképű fickót, aki mellesleg már ki tudja hányadik feleségét nyomorítja meg. Sokkoló élménnyel gazdagodtam. Teljesen más világot nyitott meg előttem, egy olyat, ahol fontos a nemek közötti különbségek állandó hangsúlyozása, valamint az alá-fölé rendeltségi viszony kiemelése. Legszívesebben jól szájon csaptam volna, de az erőszak mindig is távol állt tőlem. Az egy óra, amíg a kávézásunk tartott, több hétnek is bőven megfelelt. Pedig milyen nagy szerelem volt a miénk. Soha semmi nem történt, és mégis a kisugárzása még ma is égeti a bőröm, noha ez az emlék valószínűleg a mai találkozással együtt a feledés homályába merül. Kiábrándító nah, ez a nagy kapuzárási pánik meg röhejes, de az illem visszatartott.

Este szokás szerint az üres hütőre értem haza, még szerencse, hogy megszokásból viszek magammal általában valami kaját. Fiúk szokás szerint, az új földönkívüli-felderítő-időutazó projektet nyomták, immár két napja. Jan valamikor éjfél körül zuhant be mellém, felébredtem félig, mert szerettem volna tőle valamit, de a horkolása elnyomta az addigra összekapart gondolataimat. Viszont  ha már sikerült teljesen felébresztenie, gondoltam olvasok egy kicsit. Unalmas könyv volt soron, egy angol nő lekölykedzik egy muszlim palinak, aki végül lelécel gyerekestül a sivatagba. Napok óta semmi fordulat, viszont altatónak jó. Meg ébresztőnek. Odasimultam Jan mellé, éreztem, ahogy veszi a levegőt, és azt is, hogy észrevette az odasimulásomat. Hiányzott már nagyon, az érintése, a csókja mindene. Egy jó kis hancúrra mindig is kapható volt, arra sosem volt fáradt. Ez volt a nagy szerencséje, különben már rég kivágtam volna. Nagyon szerettem hozzáérni, finom illatú és nagyon puha tapintású volt a bőre. Édesen csókolt, és olvasott a gondolataimban. Ezek az alkalmak voltak a megbocsájtás órái, akármikor jött és bújt, vagy fordítva. És mindig figyelt, szinte csak rám figyelt, semmi másra. Nem az óra ketyegésére, a kutyaugatásra. Nem. Csakis rám. Pontosan tudta, mikor mire van szükségem, mikor mit kell tenni, vagy mit nem. Jól összegyúrt párost alkottunk.

Hitetlen

 2009.12.17. 23:08
Nem biztam soha senkiben. Nem hittem soha semmiben. Na ez egy hatalmas hiba volt egy barátságos és vallásos közegben. Okos ember más hibájából tanul, nekem sikerült saját tapasztalatokra szert tenni. Kezdve attól, hogy gyereket vártam egy idegen országban ráadásul egy elvált külfölditől. Triplacsavar. Attól kezdve, hogy az ujjamra húztam egy bóvli karikagyűrűt, és a leánykori név rubrikát is kitöltöttem, minden ment, mint a karikacsapás. Ha elkérték a biztosítási kártyám, abból úgysem bogoztak ki semmit. Egy hosszabb munkanap után alig vártam, hogy vízszintesbe vágjam magam, és csak feküdjek. Persze a fiúból azóta lány lett, és egy szekrénnyi rózsaszín apró ruhácska várta már a viselőjét. Azóta is. Esténként sokat sétáltunk Jannal, mindennap lementünk úszni, rajtam alig látszott az állapotom, csak mindig aludhatnékom volt. Egyszer-kétszer elő is fordult, hogy átaludtam a délelőttöt. Nem éreztem károsnak, baljósnak pláne nem... Arra keltem, hogy Jan eszelősen ráz, kiabál valamit, de nem értettem semmit. Később megint kiabálás, nagy fény és fehérség vett körül, majd hirtelen elkezdtem zuhanni egy sötét mélység felé. Tompa puffanással értem földet és a zsibbadtságtól szinte fuldokoltam. Nem kaptam levegőt, mintha a víz alá nyomna valaki. Hatalmas fájdalom tört rám a szívem felől és kezdődött minden elölről, fény, zuhanás végül fuldoklás. Három napig csak a gépek tartottak életben, és már csak engem. Valami történt, de hogy pontosan mi, arra csak a jóisten tudná a választ, ő pedig nem felelt a kérdéseimre, úgyhogy életem hátralévő részéből kiiktattam. Két hónap után mentem haza, addigra sikerült "rehabilitálni" a testem. A lelkem már sosem lesz a régi, és sok mindent másként látok. Amikor "odaát" voltam, akkor értettem meg, hogy mire való az élet, és mire nem szabad elpazarolni. Itthon várt a családom, a barátaim jöttek folyamatosan látogatni, óvatosan érdeklődtek a hogylétemről, a baba körüli témát nehézkesen kikerülve. Mindez nagyon jólesett, a gondoskodásuk segített átívelni a völgyeket. Ám másra sem vágytam jobban, mint egy szerelmes éjszakára Jannal. Ehhez előbb végig kellett zongoráznom az ő lelkén is a gyász folyamatát. Nem ment könnyen, sokat sírtunk, együtt pakoltuk el a kis ruhácskákat, de nekem Jan kellett. Eljött az az idő is, amikor észrevettem az arcán az ismerős gesztusokat, a csillogást a szemében és a félre nem érthető mozdulatait. Ekkor törte meg a hallgatást egy vallomással. Kereste a módját, miként jöhetne utánam, ha én is meghalok. Szerelmesen nézett rám, és bevallom, a lelkünk itt már egy volt. Nem volt tovább én meg te, csak mi. Elmeséltem neki, hogy milyen nyugalom van a lelkemben és a test nem old meg semmit, csak közvetítő szerepe van. Új irányok felé fordultunk és az együttléteink a százszorosát kínálják minden korábbinál. És már tudom, mi a célom az életemmel.

Elfogadás

 2009.12.16. 22:10
Magától értetődőnek tűnt, hogy vannak titkaink, ezek apránként a felszínre is kerültek. Ami nem, az az esti beszélgetéseink alapját képezték. Jan egy ilyen alkalommal megjegyezte, hogy szeretné még idejében körbelátogatni a kedvenc helyeit velem. Ez nagyjából lefedte a fél földkerekséget. Remek, így sincs itthon semmit. Lassan áttérítettem a saját elképzeléseimre, miszerint szeretek utazni, de főleg céltalanul. Meg is egyeztünk, hogy a kettőnk igényét alapul véve meglátogatjuk a szüleit. Nagyon vártam a találkozást, hiszen nekik (is) köszönhetem azt az embert, akiért élnem érdemes. Volt egyben pár napunk, így elindultunk. Nem számítottam semmire, inkább a kíváncsiság vezérelt. Jan szülei egyszerű és mégis modern emberek voltak egyszerre. A szemét az anyukájától örökölte, aki egy végtelenül kedves, őszinte és egyenes tartású asszony volt. Első perctől kezdve a lányaként kezelt, ami eszembe juttatta a szüleimet, és beismerem, titokban sírtam is, mert fájt a hiányuk. Most éreztem először azt, hogy felnőttként kezelt gyerek vagyok. Vagy csak infantilis. Meginogtam, főleg mert külön szobába lettünk elszállásolva. Na ez érdekes helyzetet teremtett, tekintve, hogy mióta élünk már együtt. Mindegy, a lényeg, hogy ottvoltunk. Apósjelölt inkább katonatisztes volt, egy pohár vízért is a nejét szalajtotta és noha tudott olaszul és angolul, társalogni csak német nyelven volt hajlandó, így beszélgetéseink nem nyúltak túl hosszúra. Alapjaiba véve kedves család, és imádnak ultizni. Ennyi. Alig vártam már, hogy láthassam a családom, de ez egyre távolabbi remény lett. Jan ugyan kevesebbet utazott sokkal, de otthon képes volt napokra félrevonulni, ha sürgős, fontos, halaszthatatlan munkája akadt. Kifogásokból és azok jelzőiből szótárat tudnék írni. Mindig is ilyen volt, ehhez szoktam. Mégis minden közös pillanatunk simulékonyan és vidáman telt. Vakságomra jellemzően ilyenkor poszttraumás amnéziába kerültem. Mindig csak a szépre és jóra tudtam emlékezni. Néha kicsúszott a lábam alól a talaj, és kegyetlenül megadtam magam, főleg hisztiztem. Hülyeségeken. Például kilencre ígérte magát, vártam a vacsorával, szépen, kívánatosan, kiéhezve. Ő jött tizenegykor fáradtan, én már aludtam csapzottan. Mint apró méregfogak, amik egyre mélyebbre marnak. Sokszor hetekig éreztem a "harapásnyomokat", Jan pedig nem értette, miért zárom magamra a fürdőszoba ajtaját. Pocsékoltuk egymás idejét rendesen, de amikor egymáséi voltunk, az mindent feledtetett.

Hétköznapok

 2009.07.13. 21:17

Már fél éve éltünk együtt, amikor először szóbakerült a távolabbi jövő. Bevallom 18 évesen nem ez volt a cselekedeteim fő mozgatórugója. Alig láttam a villámcsapásként érkező szerelemtől, nem terveztem semmit. Nem mert nem akartam, csak naívságból. Szóval leültünk beszélgetni, úgy komolyabban. Jan tíz évvel járt elöttem, akkor úgy gondoltam, szeretne biztosra menni. Összességében annyit kért, hogy nagyobb dolgokról közösen döntsünk, és elöállt egy házvásárlással. Ennek örültem legjobban, mert az éjszakai élet elég intenzív volt a lakásunk környékén és mert vidéken nöttem fel. Az ötletet hamar cselekedet követte, egy hónap múlva már festettem a hálószobát, ahol a tenger morajlását is lehetett hallani szélcsendes időben. A ház egy szirten állt, ahol valamikor világítótorony működött, mára csak köhalmok maradtak. És síri csend. Ahogy festettem Jan bejött megkérdezni éhes vagyok-e. Az voltam, főleg rá. Mindig úgy csókolt, mintha az lett volna az első, szenvedélyesen. Volt kettőnk között valami láthatatlan kapocs, ami időnként szörosabbra fűzte a kapcsolatunkat, együttléteinket, de ugyanakkor el is engedett. Hiába voltam fülig szerelmes, mégsem tudtam magamat teljesen átadni az érzelmeknek, volt valami kis feszültség. Tulajdonképpen magányosnak éreztem magam. Egész nap munka, este együtt. Vagy nem. Akkor egyedül. Fél év után sokkolt a felismerés, hogy még sok minden kimaradt az életemből, és ez főleg akkor tűnt fel, amikor a barátnőim emailváltás közben beszámoltak a napjaikról. Jó, ők gondtalan egyetemistaként jobban ráértek, mint én, aki munka után tanult, és talán irigyeltem is őket. Egyik ilyen magányosan eltöltött mélabús este után (nem gondoltam, hogy visszasírom a zajos várost) döntöttem úgy, visszájára fordítom a helyzetet. Kinéztem egy filmet a közeli moziban, és nekiindultam. Kezdetnek jó lesz, gondoltam hátha megismerkedem néhány korombeli helyi emberkével. Telefont nem vittem, minek Jan hétvégén jön úgyis csak haza. Beültem az autóba, és irány. Már az autópályán voltam, amikor úgy gondoltam, vásárolok is ezt-azt, ezért egy távolabbi cél felé indultam, és így kötöttem ki egy 200 km-rel arréb levő városban. Az autóban fel sem tűnt sem a távolság, sem az eltelt idő. Késő este értem Milánóba, és mintha akkor keltek volna fel az emberek, olyan nyüzsgés volt. Tátva maradt a szám. Nem voltam túl jó lelki állapotba, ezért felcsigázott a program. Belevetettem magam az éjszakába, vásárolgattam, kávézgattam és nem éreztem az idő múlását. Reggel indultam vissza, egyből dolgozni, még fáradt sem voltam. Jólesett. Úgy döntöttem, máskor is megyek, tudom a fő problémát nem oldja meg, de átvészelni könnyebb. Ebben a tudatban indultam haza, amikor megláttam Jan autóját a behajtón. Hirtelen megörültem, hogy ilyen hamar teljesül minden kívánságom, majd repültem is hozzá. Nem fogadott valami kitörő lelkesedéssel, nem értettem. Nem sokkal azután érkezett, mint elmentem, és az egész éjszakát plusz nappalt telefonálással töltötte, mert azt hitte, valami bajom lett. Igaz, azt nem értem, miért nem hívott a munkahelyemen, de ez más lap. Elmeséltem neki hol jártam, látta, hogy miket vásároltam, de azt, hogy nem aludtam sehol, kétkedéssel hallgatta. Ekkor fogadtam meg, mégegy ilyen, és lelépek, szerelem ide, szerelem oda. Nem ezt vártam tőle, főleg nem azokután, hogy ő néha hetekre elutazik munkaügyben, és én még csak nem is firtatom a témát, mert megbízom benne. Szóval a hátralévő este szótlanul telt, a nappali kanapéján ért a reggel. Ez volt az első nézeteltérésünk. Szombat volt, aludtam is nyolcig. Meleg kávéillatra ébredtem, valamint arra, hogy valaki simogatja a hátam. Jött békülni. Sokáig békültünk, és már nagyon hiányzott, főleg a gyengédsége, a puha bőre és a jó illata. Szótlanul néztük egymást, időnként egy csókkal megszakítva. Mi így kommunikáltunk, nem beszéltünk sokat. A tekintetéből mindent értettem, tudtam. Azok a gyönyörű nagy szemei, bármikor felidézem őket. Teljesen levett a lábamról a nézésével, az érintésével. Később elmesélte, hogy merre járt, mit látott, és ott mit csinált. Változatosan és szépen beszélt, szinte mintha ott lettem volna. Megemlítette, hogy szeretne bemutatni a szüleinek, mert még csak fényképről láttak, és nagyon kíváncsiak rám, végülis együtt élünk. Katolikus család, nehezen fogadták el a hirtelen (miattam történő) válást, ezért csak most érdeklődnek. Gondolom eddig tartott feldolgozni. Magam is úgy voltam vele mindig, csak egyszer megyek férjhez, és az végleges lesz. Hogy kihez, még ráérek eldönteni.

Virágszál

 2009.07.11. 23:31

Az igazán meghitt pillanataink mindig valamely szállal a természethez kötődtek. A kertben sokféle buja növény között tölthettük a délutánokat, estéket. Inkább kettesben, a sziklás parton heverészve néztük, ahogy az utolsó komp is eltűnik a távolban. Ha úton voltál, mindig itt vártalak, és itt láttalak utoljára is...Nem telt el úgy nap, hogy ne hoztál volna egy gyönyörű csokrot. A ház tele volt virággal, illatokkal, és emlékekkel. A tulipán a kedvencem, magunk is ültettünk a garázsbejáró mellé, különbözőeket, mindegyik külön történet szereplője. Sohasem egyszerre virágoznak, mint ahogy a nap kel s nyugszik, úgy adják oda magukat. A mai napig nem tudok végigmenni mellettük, annyira törnek fel a közös pillanatok. Tudom, melyikhez mi fűz. A sárga cirmos, amit Firenzéből hoztál, kiszáradt, elhervadt. Vele együtt a hozzá fűzött emlék is örökké az enyészeté lesz. Nagyon megsirattam, a kedvencem volt. Kell a helyére ültetnem egy másikat, mert beleőrülök a hiányába, de sehol nem kapni, pedig mindenhol próbáltam. Nem akarom, hogy az emlékeink eltűnjenek, veled akarok lenni, mindig, ahogyan a virágot itthagytad nekem. Az a virágszál az első csókunk, az első éjszakánk emléke. Belevéstem az agyamba, százszor leírtam minden pillanatot, nehogy a feledés homályába vesszen. Várom, hátha helyrejön a virág, hátha visszakaphatlak és felébredek ebből az egész kínokkal teli világból. Hiányzol. Miattam nem vagy itt, amíg kerestelek a virág kiszáradt. Akkor tudtam már, hogy hiába minden. Csak a virágok maradtak belőled, és én még rájuk sem tudok vigyázni. Minden este kimegyek a sziklákra, ahol utoljára együtt voltunk, várom, hátha visszajössz. Sokszor megfordult a fejemben, utánad megyek, értelmetlen az életem így, de mindig visszafordítottál, hogy itt van rám szükséged. Lassú ez a világ nagyon, és már türelmetlenül várom, hogy újra lássalak. Keresem azt a bizonyos átjárót, mert létezik, de hogy hol?

Női szeszély

 2009.07.10. 20:28

Már majdnem felnőtt voltam, amikor eljött az ideje egy "felügyelet" nélküli vakációnak. Mindegy hová, csak tenger legyen. Lánybanda összeállt, irány Korzika. Két nyáron át dolgoztam ezért az útért, muszáj volt tökéletesnek lennie. Négy fiatal lány akkoriban még nem volt feltűnő, most hazáig kísérné őket a policija. Fantasztikus helyen laktunk, pálmák, sziklák, citromligetek amerre a szem ellát. És rengeteg víz, mindez a miénk, csak a miénk. Egy hónapra terveztük a kimerítő vizsgák után. Tulajdonképp nem volt itt semmi a helyi gazdálkodókon és néhány eltévedt turistán kívül semmi. Élveztük. A magány a legjobb pihenőeszköz. Pár nap után krach. A falu egyik házát kibérelte egy népes német-nemtudommilyen vegyes család. Na ők sosem aludtak, ellenben álló nap nyomták a szöveget valami zagyva nyelven. Német, olasz, görög, angol. Két hét után már a legjobb helyünket is megtalálták a parton. Nagyszerű. Sok gyerek, néhány felnőtt és egy fiatal pár. A családok élték a zagyva mindennapjaikat, mindig ugyanolyan szisztéma szerint. A fiatal pár inkább csak unottan követte őket, főleg bébiszitternek használta a társaság. A lány egy mélabús tekintetű barna volt, aki arcáról lesütött a méla undor, főleg amikor a tekintetünk összetalálkozott (minekutána vagy öt perce stírölt).  A férfi néha bekente napolajjal, rutinszerű szögletes mozdulatukkal. Ha nem darlingnak szólítják egymást, nem is néztem volna összetartozónak őket. Nem tűntek kedves embereknek. Az egyik ilyen szokványos délután valamin összekaphattak, mert a férfi szitkozódások közepette felkapta a gyékényét, és szélsebesen lelépett. A lány dühös arccal követte néhány perc múlva. Többet nem jöttek együtt, igaz külön sem. Lassan letelt a szabadságunk is, ennek bánatára kimentem este egyedül a partra, hogy legalább egy naplementét fotózzak. Üres volt minden, ideális egy embermentes fényképhez. Kerestem a beállításokat a gépen, egyszercsak rámköszön valaki hátulról. Ennyit az embermentesről. A férfi egy hellót lökött felém, válaszoltam, majd folytattam a dolgom. Ő megállt mellettem és nézett. Nagyon kínos pillanat volt számomra. Mit akarhat? Nap lement, indultam volna vissza, amikor megkérdezte angolul, zavar-e. Nem, épp végeztem, megyek, mondtam. Gyöngyörű szeme volt, beszédes és mély érzelmekről árulkodó. Nem tudtam a tekintetem levenni róla legszívesebben megsimogattam volna az arcát. Csak néztünk egymásra, hosszú percekig, mire bemutatkozott. Ő volt Jan. Olaszul folytattuk a társalgást, mert bár Ő német volt, ezt értettük mindketten legjobban. Sokat sétáltunk aznap este, illetve reggel, mintha mindig is ismertük volna egymást. Nem volt tolakodó, rendkívül udvariasan viselkedett. Fáztam már a fáradtságtól, az arcomhoz érintette a kezét, és mintha tüzes vassal égettek volna, annyira elborítottak az érzelmek. Kis fruskaként ugyan milyen tapasztalataim is lehettek volna. Sokszor összebújtunk a szél elől, vagy csak úgy. Óvott, féltett és nagyon szeretett. A parti jelenetekben szereplő lány a felesége volt, régóta nem tartoztak már össze sem lelkileg sem testileg, mégis miattam váltak el. Morális kérdés, hogy nős emberrel semmit nem kezdünk, úgyhogy gyorsan ment minden. Szabadok voltunk, mint két madár, még azon a nyáron körbejártuk az országot, és ottragadtunk. Dolgoztunk, folytattam az iskolát és boldogok voltunk.

süti beállítások módosítása